Míg egy csillag lesz

Viszi magával az ember. Mi, székelyek többet foglalkozunk a magunk terheivel, éppen azért, mert ahány suppantást kapunk, az bizony mind a nemzetnek is szól. Na, ez lenne a plusz, ugyebár. Kovács Dénes mindezt nem mondta fennhangon húszéves unokájának, mint máskor, ha annak ideje és súlya volt. Az unokája, Dénkó Budapesten tanult egyetemen, ő meg nagytatai minőségben látogatta meg. – Amíg lehet, amíg még tudok. Ezt mondta neki telefonon Torjáról, és csak utána egyeztetett a családdal.

A lánya aggódott, próbálta meggyőzni, lebeszélni az apját, nagyapát, ő pedig egy ideig hallgatta, estefelé aztán kimondta a döntést. Itt van az urad, itt még a két kisebb gyermeked. Egy hete érzem, hogy el kell mozdulni Budapest felé, Dénkó unokám felé. Harmadik évet kezdett a múlt héten. És most járják a Krisztina körutat, tegnap estefelé a Rákóczi út volt soron. Templomok, paloták, földalatti vonatozás. –Én nem mondhatom el mindazt, amit négy év alatt tapasztaltam építőmunkásként. Az unoka másképp lát mindent, s ez jól van így. – Az viszont ott motoszkált a fejében, hogy ki kéne szaladni Százhalombattára, nincs messze, meg kéne mutatni, amit lehet az én múltamból is. Lássa a gyermek. Ezt tervezte, és éppenséggel mára tette, vasárnap délre az utazást.

– De Tata, miért éppen most?

– Azért is, fiókám, mert ez van soron.

Megy a vonat, az öreg szótlan, Déneske sem repes már, felnőtt fiatal, ám mindent felmutatna, amit még maga is alig ismer. A városka szép, Kovács Dénes kőműves és állványozó Százhalombattán már magabiztosabban járt, beszélt. – Itt is építettünk, igen, Makovecz Imre úr vállalta a templomépítést. – Dénkó meglepődött. Azt tudta, nagytata éveken át dolgozott Magyarországon, Budapesten, de hogy itt, ebben a városban is, azt nem. Megállt egy cukrászda előtt a járdán, szinte ijedten, mintha más földrészen, nem is gesztenyelombok sorában, mintha kerengtek volna egyet a levegőben Tatával, és éppen most ereszkedtek volna ide. Nem félt, soha nem félt a nagytata jelenlétében még a juhászkutyáktól sem.

Kovács Dénes nyolcvanasként nézte az unokáját, semmi különös örömet nem érzett, ahogy meglepődött Dénkó. Mosolygott, kicsit megérintette a vállát. Szép városka, ugye? Na, menjünk arrafelé, ahol a madár se jár a barátom tudta nélkül. Oda megyünk, azért jöttünk ide, ebbe a városkába, mert él még az a barátom, szaktársam, akivel együtt voltam itt, igen nagy s szép dologidőben.

Száz métert ha megtettek, vagy annyit se, mikor megfogta a karját óvatosan a nagyapja. Itt lennénk, mondta. Benn nyílt a tornácféle ajtaja, kilépett az idős ember. Az udvaron végig a gazda nyújtotta a kezét. – Gyere, Dénkó, örvendek, hogy megismertelek most. Akkor kézfogás a székely öreggel, szó semmi, csak megnézték egymást, szemközt állva, s be a házba, elől a gazda, majd Dénkó, utána az őt terelő nagytata.

Az udvar nem nagy, almafa a kerítés mellett, a ház is hasonlatos az otthoniakhoz valahogy. Odabenn ebédhez terítve három személynek. Ebéd közben emlékeztek a taták, de nem áradt a szó, nem volt harsány a kacagás. A fiatal Dénkót se noszogatták, ám megállapította magában, úgy beszélgetnek tatáék, mint akik mindent tudnak egymásról, mindenről. És a nagy mérnök Makovecz úrról. Mint nagy professzorról mi, egyetemisták. Vajon írnak naplót az ilyen nagy öregek?

– Na mondd csak, Dénkó, mire jutottál a gondokban? – mosolygott rá a házigazda. Vajon mi lesz, ha elmondom, ha kimondom, mi? – Az ennyi idős nagytaták írnak-e néha naplót a sok mindenről? Erre gondoltam, elnézést. – Nincs mit elnézni, Dénkó! Most mendegéljünk a templom felé, aztán még beszélgetünk.

Nem volt messze a templom. Dénkó meglepődött a látványtól. Mintha nem ebben a városban lenne ez a csodás épület. Mintha várna itt valakikre, búcsújárásra. Nem is: mintha ez a templom fogadta volna be szerre a lakosságot. Megközelíthetetlen és vendégváró, ilyesmi. Olyan úr, mintha a magas égből ereszkedett volna alá ide, az örökkévalóságba. – A két öreg néhány másodpercre lassított játékból, s hogy a fiatal Dénkó elhaladt három lépésre, egymásra és felé mosolyogtak. Bementek a titokzatos, otthonos Szent István-templomba. Egymás mellett álltak, keresztet vetettek, aztán ültek némán. A sekrestye ajtaja résnyire nyitva. Más senki, csak ők. Imádkoztak, Dénkó alig is lélegzett, azt se tudta, hol s miért van. Tíz perc, akkor felálltak, a két öreg meghajolt komótosan az oltár felé, majd mozdulatlanná váltak. Dénkó hátra lépett arasznyit. Akkor a két öreg mintha jelre, énekelte fennhangon: Magyar vagyok, míg a világ világ lesz. Míg az égen egy ragyogó csillag lesz. – A sekrestye ajtaja arasznyira nyílt, öreg pap állt ott meghajolva, mozdulatlan.