Miért járjunk múzeumba?

A múzeum egyszerre képes szólni a szívhez és az elméhez. Míg a templomban a „magasabb valósággal” találkozunk, az iskola szertáraiban és a múzeumban ott a kézzelfogható, szemmel látható tárgyi bizonyság arról, hogy voltunk, vagyunk és dolgozunk, küzdünk, járjuk földi zarándokutunkat.

Amikor Trianonban a nagyhatalmak a fejünk felett döntöttek, Erdély templomai megteltek! Felekezettől függetlenül, a kataklizma csapása alatt mindenki a transzcendensbe kapaszkodott, onnan várta a segítséget. Kós Károly keserű, kijózanító kiáltványának, a Kiáltó szónak is bibliai, szent szöveg tartalma-hangulata van. Az általa tervezett múzeum is felfele ívelő vonalaival, tornyaival, az égre mutat.

Külföldi barátaink mondják, hogy nagyon jó nálunk megnyitón részt venni, mert a szakrálisra tervezett térben az emberek arcán látni az alázatot, az áhítatot, a remény keresését. Valahogy úgy viselkedik nálunk mindenki, mint a templomban: elcsendesedik, kizökken a hétköznapok gondjaiból, és felemeli a lelkét egy magasabb valóságba. A magasabb valóság pedig áramolhat bár a régészet, a történelem, a néprajz, vagy a képzőművészet csatornáján, mindig olyan benső hangokat pendít meg lelkünkben, ami csak a miénk, ami egyrészt az önazonosságunkhoz tartozik, de ami az egyetemeshez is köt.

A felújítás alatt álló múzeum két évig a főtér egyik patinás épületében, a Lábasházban tartja rendezvényeit, ugyanolyan látogatási program szerint, mint a székházban. Most éppen egy olyan lélekemelő kiállítást lehet ott megtekinteni, ami a háromszékiek számára különösen fontos: az 1848-as szabadságharcot felelevenítő, de eredeti módon, a képzőművészet szemszögéből láttatja történelmünk kiemelkedő pillanatait.

A tárlat újszerűsége abban rejlik, hogy a narratíva helyett remekművekre fókuszál: Gyárfás Jenő bajuszos, elszánt arcú dobosa, Gergely István elegáns Gábor Áron-szobra, Szopos Sándornak a jövőt kémlelő, zordarcú székelyei, Miklóssy Gábor hihetetlen érzékenységű festményei mind-mind katartikus erővel képesek hatni a befogadóra. Azokra a látogatókra, akik hűségesek a kultúrához és kíváncsiak kísérleteinkre, törekvéseinkre.

Sok-sok munkánk van abban, hogy ezt a nehéz időszakot (vírushelyzet, költözés, ideiglenes székház) ne csak átvészeljük, hanem együtt gyönyörködhessünk a kultúra múzeum által nyújtott produktumaiban. Hiszen mi, múzeumosok, bár a tárgyi örökség megőrzése az elsőrendű feladatunk, a közönségért, önökért is vagyunk! Mit ér a munkánk, ha a remekművekre nem kíváncsi senki? Mit ér a hitünk, ha a szépet, a felemelőt nem tudjuk, nincs kinek átadni? A tanév végéhez közeledve diáknak, tanárnak milyen felüdítő lehet történelem-, művészettörténet- vagy osztályfőnöki órát tartani a Lábasházban!

A vasárnapi katolikus mise vagy unitárius istentisztelet is megtoldható egy múzeumi látogatással a Lábasházban, hiszen hétvégén is nyitva tartunk! Csütörtöki hosszított programjainkat pedig kifejezetten a családosok és a nagyon elfoglalt felnőttek számára találtuk ki.

Jó szívvel, kitartással arra buzdítunk minden kultúrára szomjazó embert, hogy „..ne hagyja a templomot... az iskolát...” és a múzeumot sem! Mert a mi munkánknak csak akkor van üzenete, ha reményt, bizakodást adva eljut az emberekhez.

Vargha Mihály