Még nem haraptunk rá a pontyra

A baróti Zöld Ifjak Környezetvédő Egyesülete és Erdővidék Múzeuma közös szervezésében a vizes élőhelyek világnapja alkalmából Weithaler Walter baróti halgazdálkodási mérnök tartott előadást a múzeum Kászoni Gáspár-termében.

Az előadást megelőzően Egyed Emőke, a ZIKE vezetője a világnap jelentőségéről beszélt a jelen levő, javarészt fiatal közönségnek. Megemlítette, hogy 1971-ben az iráni Ramsarban február 2-án írták alá az azóta a Ramsari Egyezményként elhíresült nemzetközi megállapodást, mely a vizes élőhelyek, azon belül is az ott élő madárvilág védelméről szól elsősorban.

Röviden szűkebb pátriánk, nevezetesen Barót vizes élőhelyeiről is szó esett. Elhangzott, hogy azok védelméért többet is lehetne tenni, különösen, hogy ide tartoznak a vidékre jellegzetes bányatavak, melyekből egyik-másik éppen kialakulóban van. Meg aztán a Barót-patak medrének szabályozása nyomán nemrég kialakult kedvezőtlen közvéleményi álláspont miatt is, mely szerint a patak élővilágát bizony meglehetősen megviselte a medermélyítés és -szélesítés.

Az est meghívottja, Weithaler Walter mérnök már más szemszögből közelített a vizes élőhelyek világához. A kolozsvári Agrártudományi és Állatorvosi Egyetem halgazdálkodás szakán végzett fiatalember évfolyamtársai közül az egyedüli, aki ebben a szakmában maradt, mely bevallása szerint is nem túl közismert, legalábbis Háromszéken. Ő azonban szereti, amit csinál, és szándéka tovább népszerűsíteni a halgazdálkodást.

Mint elmondta, a halgazdálkodás éves ciklusa némiképp a mezőgazdaságéhoz hasonlít, kezdve a tavaszi keltetéssel, befejezve az őszi betakarítással. Jómaga a homoródszentpáli halgazdaság számára szaporít, azaz keltet halakat, csukát, süllőt, pontyot és harcsát. Részletesebben a csukák szaporításáról beszélt, mely halak már februárban, Mátyás napja után elkezdik ívásukat. A keltetőházban létrehozott mesterséges körülmények nagyobb hatásfokkal biztosítják a halak szaporodását, mint a természet, ám a keltetés nagyfokú odafigyelést, pontosságot igényel.

Mikor annyira nőnek, a kis halak visszakerülnek a természetbe, vagyis a tógazdaságba, itt takarmányozni kell őket, aszerint, hogy hányat telepítettek, miközben növekedésüket is ildomos figyelemmel kísérni. Ősszel a tavak lecsapolása révén „takarodnak be”, ami azt jelenti, hogy a halállományt kisebb tavakba költöztetik, ott telelnek át.

A haltenyészetek legízletesebb halának a süllőt nevezte meg. Mint mondta, a ponttyal sem lenne baj, hiszen a tógazdaságban felnőttek táplálékának csak felét képezi mesterséges táp, másik fele természetes táplálék, így húsa is ízletes marad, ám a pontyhús fogyasztásának kultúrája sajnos mifelénk még kívánnivalót hagy maga után – véleményezte.

A homoródszentpáli, 14 hektáros tógazdaság az 1980-as évek elején alakult 5 nagyobb és több kisebb tó kialakításával. A halgazdálkodás és a horgászturizmus fellendítése mellett nagy hangsúlyt fektetnek a egyes halfajok kutatására, kitenyésztésére, illetve az öko-turizmus kialakítására, népszerűsítésére. A halastavakban több őshonos és számos betelepített halfaj él. A fő halfaj a ponty, amely mellett szép számban megtalálható az ezüst kárász, az amúr, a fehér busa, a pettyes busa, a harcsa, a csuka és a sülő.