Még egyszer a helynévadási visszásságokról

Korábban azon morfondíroztam a lap hasábjain, hogy a helynévadás tekintetében is milyen visszásságokat eredményezett Erdélyben a közel százéves román uralom. Azóta még támadt pár gondolatom ebben a témakörben, amelyeket úgyszintén megosztanék az olvasókkal.

Magyarlapádon, az egyik néptánctáborban hallottam az alábbi érdekességet. Valamikor (több mint ezer éve!) az akkori Fehér megyében két Lapád nevű település létezett: Alsólapád és Felsőlapád. Bethlen Gábor korában a felsőlapádiak az egyik csatározásban nem hadakoztak apait-anyait beleadva, más szóval megfutamodtak, s ezért a fejedelem megvonta tőlük a szabadságjogokat. Az ügy ezzel nem volt lezárva: a falu lakosai válaszlépésként áttértek az ortodox vallásra. Így alakult ki, s aztán 1918-ig Oláhlapád néven szerepelt, mely falunak mai hivatalos neve: Lopadea Veche, magyarul Románlapád. Alsólapád megmaradt magyarnak, s pofonegyszerűen Lopadea Nouã lett 1918 után hivatalosan. Mindezek ellenére mi csak Magyarlapádként ismerjük!

A „kicsi magyar világ” kezdetének évében Bukarestben jelent meg az Universul kiadóvállalat gondozásában Alexandru Filipascu Máramaros története című történelmi munkája. A szerző bevezető szavai nyomatékosítani próbálják az alábbiakat: 1. a máramarosi románok az ottani őslakók, 2. a 13. században a Tisza mindkét oldalán csak románok éltek, 3. a 14–15. században ezen a tájegységen kizárólag román nemesi családok éltek, 4. a máramarosi parasztság túlnyomó többsége román, 5. a 19. századig a hivatalnokok – kevés kivétellel – mind románok, és 6. a máramarosi magyarok a telepes szászok leszármazottjai.

Az ember haja égnek áll, amikor ilyen és ehhez hasonló „történelmi” munkát olvas! Nemes egyszerűséggel, a fenti hat pont bizonyítására kimondottan középkori magyar szövegből kiragadott helységneveket (zárójelben a településnév első írásos adata) hoz fel: „Kereczke (1383), Rókamező (1465), Herincse (1349), Alsószelistye (1485), Ökörmező (1415), Kelecseny (1457), Nagykirva (1374).” Az általa felhasznált könyvészeti anyag is sokatmondó: a Dolhay, Bilkey, Lipcsey, Komlósy, Ilosvay, Kisfalusy, Petrovay és Szaplonczay családok történetei, melyeket Petrovay György jelentetett meg 1893–1901 között.

Salamon Ferenc