Magyari Lajos ismét üzen

Válogatás jelent meg Magyari Lajos fordulat utáni első évben írott vezércikkeiből a beszédes Lélekcserélő idők cím alatt az Egerben élő irodalomtörténész, Lisztóczky László előszavával és Szabó Zsolt utószavával.

Lapunk éveken keresztül hozta a szerző írásait, egy tisztánlátó ember száz és száz szenvedélyes állásfoglalását, melyek sokakat eligazítottak a mindennapok kusza zűrzavarában, s tették ezt egy párját ritkító stiliszta nyelvi eszközeivel. Nem elég elvárni a kollegáktól a teljesítményt, meg is kell mutatni, hogyan kell azt nyújtani – vallotta nekem utolsó interjújában, s ez szerkesztői tartásáról is sokat elárul. Tevékeny részese voltam a választásnak, amely 1989. december 22-én a megyei lap főszerkesztői székébe juttatta, s állítom, soha jobb döntést nem hoztunk. Tanúsítják ezt több mint három évfolyam lapszámai, szenátorrá választásáig ugyanis a „tintás esztergapad” valóságos foglya, éjt nappallá tevő munkása volt.

E három évfolyam számai Háromszéken azóta sem látott gazdagságban ontották a publicisztikai, a dokumentum-, illetve elemző anyagokat, s ezzel nélkülözhetetlen forrásává vagy tanújává váltak minden akkori állásfoglalásnak és utólagos történeti kutatásnak. Életünk eleven anyagából épített sorslenyomat volt, álmaink, sikereink és kudarcaink krónikája. A megnyilatkozás páratlan lehetőségére Magyari és mi, a társai évtizedek óta vártunk, és nem vetheti senki szemünkre, hogy nem próbáltuk legjobb tudásunk szerint kiaknázni azt. Pedig közben a közélet és saját démonainkkal is meg kellett küzdenünk mindannyiunknak, akárcsak őneki.

Magyariról szemtanúként kell elmondanom, hogy emberül megállta a helyét. Én sajnáltam és azóta is sajnálom, hogy engedett a szenátori pálya csábításának. Hogy ő miként vélekedett erről, nem kérdeztem, de abból ítélve, hogy visszatérte után töretlenül folytatta a kilencvenes években megkezdett vezércikkírói pályáját, s ebből szép fejezet jutott a Székely Hírmondónak, sokat elárulhat arról, milyen tanulságokat vont le honatyai működéséből.

Valóban lélekcserélő idők voltak, az emberi és nemzeti újjászületés valóságát hordozták magukban. Magyari Lajos igazmondására vall, hogy utolsó írásában, mely halála előtt pár nappal jelent meg lapunkban, nem ok nélkül féltette éppen ezeket a visszarendeződés erőitől.