Magyar őstörténet

A finnugor elmélet általa tudományosan alá nem támasztottnak ítélt, csupán feltételezéseken alapuló állításait cáfolta Halasy-Nagy Endre budapesti újságíró, kutató, az idén immár 32. alkalommal megszervezett Kőrösi Csoma Sándor Napokhoz kötődő tudományos értekezleten. Érveit a Piros nyilak és sárga krumplik címmel, és Árpád népének bejövetele az új adatok fényében alcímmel elhangzott előadásában sorolta fel.

Többek között rámutatott, hogy a kereszténység a hunoktól kezdve folyamatos a Kárpát-medencében.
Halasy szerint „a történészek eddig nem a terepen tanulmányozták, nem régészeti leletek, nem antropológiai hasonlóságok vagy genetikai azonosságok alapján határozták meg az őshazát. Csak úgy húzogatták a vonalakat, rajzolták a piros nyilakat, sárgították ki a népünk által képzeletükben lakott területeket. Szép nagy krumplikat rajzoltak a tundrára, a magyar nép kialakulásának vélt helyszínére. Érdekelte is őket, hogy a tényleges tudomány szerint ott abban az időben nem éltek emberek!”

Éppen ezért úgy látja, hogy a magyar őstörténetben a régészet hozhat áttörést. Az orosz szakemberek által feltárt tárgyi bizonyítékok ugyanis minden kétséget kizárva igazolják, hogy a keleti magyarok a Volga-Déli-Urál térségében, államszervezetbe tömörülve laktak, és ütőképes hadsereggel rendelkeztek. Hogy mi váltotta ki, még nem tudni, azonban tény, hogy egy részük átkelt a Volgán és nyugatra költözött.

Kezdetben a Dnyeper folyó mentén telepedtek meg, ahonnan ellenőrzés alatt tartották a szláv törzseket. Minderre a 840–850-es években kerülhetett sor, az írott forrásokban legalábbis ekkor tűnnek ott fel.
Onnan kezdődött meg a Kárpát-medence feltérképezése és részleges benépesítése még Árpád bevonulása (895–96) előtt, hiszen a Karoling birodalom és morvák között kirobbant harcokban az utóbbiak oldalán 881-ben a magyar haderő is bekapcsolódott. Ez viszont feltételezi a térségben való jelenlétünket. De erre utal a honfoglalás koriak jellegzetességeivel megegyező sírok 895 előtti előfordulása is Kárpát-medence szerte. A terület birtokba vételét tehát nem lehet egy meghatározott évhez kötni, ez egy több évtizedes, kb. 860–907 között lezajlott folyamat eredménye volt.

Nem állja ki a valóság próbáját, a kereszténységet Európában a kultúra fokmérőjének tekintő, és ezért a magyarokat és elődeiket fosztogató pogány hordaként megbélyegző történelmi szemlélet sem. A bizánci császár titkáraként tevékenykedő történetíró, Theophylaktusnak a 630 körül írt művében például arról tudósít, hogy a türkök az általuk Istennek nevezett, Ég és Föld teremtőjét imádják.
Ugyancsak két bizánci történetíró, Malalas és Theophanes, Justinianus Fekete-tenger melléki térítéséről beszámolván arról tudósít, hogy a császár uralkodásának első évében (527–528), a kimériai Boszporusz (mai Kercs) környékén tanyázó hunok Gordas nevű fejedelme megkeresztelkedett.

Nagy Szent Gergely pápa (kb. 540–604) egyik levelében az olvasható egy Johannes nevű, az akkor avarok lakta és uralta Pannóniában élő püspökről, ami azt bizonyítja, hogy itt a hatodik században már püspök által vezetett keresztény egyházi szervezet létezett. Így nem véletlen, hogy az avar sírokban tömegesen találtak egyenlő szárú bizánci kereszteket.