Magyar betűtábla

Izgalmas lehet a kutatómunka annak, aki nem élte meg a közelmúltat ebben az országban. Naponta találkozik megdöbbentő dokumentumokkal, börtönben halálra vert magyar emberek visszaemlékezéseiben, hivatalos bizonyítékokkal. Többen kutatják az elvadult román kommunista diktatúra dokumentumait, holott úton-útfélen faggathatnák a még élő s szólható alanyokat, hogyan volt, pontosabban és konkrétan miért üldözték a magyarokat óvodától a szegények házáig, s leginkább ki, üldözték ki veszettül az országból.

Határozottan vetette nemzet- és állampolitikai alapul a Ceaușescu-rendszer a magyar kisebbség megszervezett, megfizetett üldözését; a magyarság minden gondját mellékvágányra terelték, s aki pisszent, az máris jajongott a következő percben. Sose mondtam, hogy nemzeti üldöztetésünk, percenkénti megaláztatásunk valamelyes rangot adott esetleg szenvedések során. Aki tűri, eltűri a szemétáradat sodrását, nem lesz abból nagyobb hős, se példa. Az Egyesült Nemzetek Szövetségének, az Európai Uniónak a tyúkszeme is fontosabb, mint a magyarság évszázados ítélete és kirabolása Romániában. Csupán ennyit sorolnék most a panaszok közül.

Pillanatig se riadok mindezt megemlíteni Szilágyi István kortársam és kollégám születésnapi köszöntésének alkalmából is. A dolgok összefüggnek minden nap. 1968-ban Pistát az egyetlen romániai irodalmi magyar hetilap, az Utunk főszerkesztőjének nevezték ki. Szíveskedjék a nyájas olvasó elképzelni, hány cenzor, fő és főbb román kommunista főelvtárs firtatta hosszasan a választás mibenlétét. Mert egy percig se gondolja senki, hogy a szerkesztőség döntött!

Valami csillant bennem, az én szememben is akkor. Nem, nem az, ami Szabédi László költő, író, egyetemi tanárunk, dr. Molnár közgazdász professzorunk, Csendes Zoltán prorektorunk öngyilkossága alkalmával a szemünkbe szökött, öklünkkel dörzsöltük; nem az csillant Pista kinevezésekor, 1968-ban. A magyar Bolyai Tudományegyetem professzorai az egyetem román bekebelezése ellen tiltakoztak öngyilkosság-sorozattal. Jó tudni, nehogy bárki is kövesse.

Szilágy István a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörhöz nekünk, íróknak, költőknek küldött pár soros leveleket. – Küldjetek kéziratokat, olyan lesz a lap, amilyent írunk és írtok. – Ki mit látott, mit írt, mit küldött, az kiderült akkor is, eddigelé is. Szilágyit olvastuk, kerestük, és ha keresik ma is az olvasók, a kíváncsiak, nyissanak könyvtárba, nyissanak számítógépre. A magyarság élete ma is homloktérben van itt, állítólagos itthonunkban a román politika szemében. Itthoni létünk a román kormánysorozatok számára kockázatot jelentett 1920 óta mindig. Szólni a néphez annyiban volt kockázat Ceaușescu idején, hogy bezárhatták, sorsát ellehetetlenítették az írónak, a beszélőnek. Vetnék egy fénycsóvát Szilágyi István mögé és köré. Ő mondotta ötven esztendővel ezelőtt, hogy olyan lesz a Lap, amilyen kéziratot küldötök.

Ehhez kétség nem fér. Férkőzzék hát közelebb valahogy az igazság, az emberi jog a betűtáblákhoz nálunk, itthon. És ne féljenek a románok egy cseppet se tőlünk! Hadd éltesse az Isten és népe egészségben Szilágyi Istvánt! Kettejük dolga, s igen-igen fontos.