Likas edény?

Tavasztól őszig gyakran felhangzott egykor faluhelyen, itt, Felső-Háromszéken egy-egy elnyújtott férfikiáltás, mintegy lassú, fáradt léptek ritmusához igazítva, amelynek nyomán gazdák és gazdasszonyok színek sarkából, konyhák és kamrák alsó polcairól gyorsan előszedték a félrerakott, lyukas, porlepte bádogedényeket, hogy új feneket tétessenek fazékra, kondérra, illetve hogy betömessék a kilyukadt zománcozott csészéket, tányérokat a Kantából érkezett iparossal. Rendszerint a délelőtti órákban jött gyalogosan a bádogos, estefeléig maradt egy-egy faluban, s így napközben hol itt, hol ott hangzott fel a kiáltás: Rééé-pe-rál-ni-va-ló-li-kas-e-dééény!

Akinek volt ilyen edénye, megjavíttatta. Nem dobta el, mert sajátjának érezte, mint általában egész környezetét, a vizet, a termőföldet, az élővilágot. Ragaszkodott ehhez is, ahhoz is. Cselekedetei arra vallottak, hogy javíthatónak tartja mindazt, amit szerzett, illetve örökségbe kapott.

Az utóbbi 40–50 évben a „kihangosító” nemigen kapcsol be. Nincsen javíttatni valónk, minden a szemétben végzi, míg környezetünk, világunk is eldobni való kacat nem lesz…

Töprenghetünk napestig, egyre több a: miért? Gyakran néz ki s hallgatózik mostanában, járvány idején ugye az ember ablakon, ajtón, résnyire nyitott kapun, szükség esetén pedig, meghatározott időpontokhoz igazodva – hogy ne ütközzék az állami hatóságok által hozott rendeletekbe – lakását, házát is elhagyja, s így futtában, loholva látja a maga körüli kisvilág változásait is. Mondhatnám, a felszínt. Hogy mi van a mélyben, nem tudni. A rengeteg hír, az egymást érő tájékoztatások, a véletlenszerű értesülések, a napi pontos (?), számszerű adatok közlése, amelyeket mind-mind házhoz szállítanak a tömegtájékoztató eszközök és felületek, ugyancsak a felszínt érintik. Nem leszünk általuk okosabbak, bölcsebbek, látásunk a lényeget illetően nem „javul meg”.

Tetteinket még ha ideig-óráig  sikerül is befolyásolniuk külső tényezőknek, magát az egyéniséget nemigen tudják átalakítani, hogy holnaptól – úgymond – más legyen a világ. Ehhez az embernek a világban elfoglalt helyét és hivatását kellene pontosan ismernie. Például több megértést tanúsíthatnánk egymás iránt, a teremtett világot meg sokkal többre kellene, hogy nézzük… Persze, ha megengedi közismert „szerénységünk”!