Kötődés az iskolához

Az iskolakezdés minden időben mérföldkőnek számított a család, a kisgyerek életében. Az első iskolai napra, a tanítónénire, az osztályteremre, az ABC-s könyvre mindenki emlékszik. Czilli Aranka Ágota kovásznai magyar szakos tanár, Benkő Gizella, a megyeszékhelyi Művészeti és Népiskola nyugalmazott balett-oktatója és Kinda Eleonóra, a Székely Mikó Kollégium tanára az első iskolai napjuk élményeit, benyomásait osztották meg a Cseperedő olvasóival.

Némethi Katalin

2018. szeptember 14., 00:022018. szeptember 14., 00:02

– 1964-et írtunk, a csíkszeredai „kicsi” általános iskolában kezdtem az első osztályt. Az épületbe vezető járda két szélén álltak sorfalat a negyedikesek, és mi Orbán Gizi tanítónéni vezetésével léptünk be az épületbe, s onnan az osztályterembe. Éreztem a gázolajjal felsikált padló szagát, láttam a 2 sor fapadot és rajtuk a vadonatúj tankönyveket, átkötve szalaggal. A második állomás a kolozsvári Tordai úti frissen átadott „csodapalota”, akkoriban a térségben a legmodernebbnek tartott balettiskola, ami lélegzetelállítóan hatott rám a régi iskola után. Ott minden csillogott, hatalmasak voltak a termek, világosak, modern öltözők zuhanyzókkal. Az alagsorban volt a ruhatár, külön teremben sorakoztak a kis szekrénykék a balett felszerelés számára. Mindez annyira lenyűgözött, hogy még sírni is elfejtettem amikor aznap este édesanyám elbúcsúzott. Következő este már eleredtek a könnyeim, de hát csak 11 éves voltam. Az iskolaév kezdése számomra minden évben izgalmas és boldog napnak számított. Bármikor ellátogatok Kolozsvárra, kötelezően elmegyek az iskolába, ennyire szoros még ma is a kötődés – eleveníti fel emlékeit Benkő Gizella.
Czilli Aranka Ágota hat éves volt, amikor megszólalt számára a csengő.

– Így utólag visszatekintve úgy gondolom, hogy eléggé éretlenül kerültem iskolába. Alig 6 éves voltam, soha nem fogom elfelejteni azt a napot, és biztos vagyok benne, hogy néhai tanító nénim is sokáig emlegette még. Izgalommal indultam otthonról, de lelkesedésem elpárolgott abban a pillanatban, amikor el kellett engednem az otthoniak kezét, és be kellett állnom az osztálytársaim közé. Végigsírtam azt a napot. Bár a sírás szerintem túl enyhe szó arra, hogy kifejezze azt, amit produkáltam. Üvöltöttem, visítottam, amíg bírtam szusszal. Végül szegény tanítónéni rájött, hogy ha nem engedi el a kezem, akkor csak csendben sírdogálok. Így egész nap kézenfogva sétáltunk az osztályteremben, szüneten, az udvaron, de még a tanári szobában sem szakadtam le róla. Azt hiszem, az ismeretlentől és a tömegtől pánikoltam be. Mert ahogy elkezdődött az igazi tanulás, megbarátkoztam mindennel. Kíváncsi voltam, és tanulni is szerettem. És rajongtam a tanító néniért. Így elég gyorsan túltettem magam az első nap traumáján. Bár az elég sokáig meg sem fordult a fejemben, hogy nyugdíjas koromig fogok majd iskolába járni. Ma ugyanaz az iskola második otthonom, ott töltődöm fel, és ott is merülök le néha, de a legnehezebb napokon is érzem annak a bizonyosságát, hogy semmi mást nem szeretnék és tudnék olyan szenvedéllyel tenni, mint iskolában, gyermekekkel és tinédzserekkel együtt nyitogatni a felismerés, megértés és tudás titkos kapuit – szögezte le Czilli Aranka Ágota.
Kinda Eleonóra Illyefalván ismerkedett meg a betűk és számok világával.
– Halványan emlékszem az első iskolai napra. Azt tudom, hogy az illyefalvi iskola Bagolyvár nevű részében volt az osztályunk, ahova sok lépcsőn kellett felmenjünk. Egy idős tanítónk volt – Páll Domokos tanító bácsi –, aki már a második osztály végén nyugdíjba ment.

Viszont emlékszem a gázolaj illatú osztályteremre, ami most is békességgel tölt el, ha rágondolok. Az akkor átélt kiváncsiság megmaradt bennem. Tanárként is minden tanév első napját nagyon várom, hogy megismerhessem az új tanítványaimat és viszont láthassam a régieket. Ma már az iskola felé nem megyek virágcsokorral a kezemben, hanem onnan hazafelé viszem magammal a diákjaimtól kapott virágot, sok-sok virágot – mesélte Kinda Eleonóra.