Korrupció

A híres-hírhedt igazmondó Dinescu, a különben nagy román költő meséli egyik szabadszájú tévészereplésében, a maga ártatlanul anekdotázó stílusában, hogy egyik alkalmazottja ápolónőnek tanult lánya kérte meg, ajánlja be egy krajovai kórházba. Az ügy egyszerű protekciózásnak tűnt, amilyet környezetünkben is ismerünk eleget, de szelídebben akár szívességnek is nevezhetjük, amit ismerősünk ismerősének nem megtenni akár udvariatlanságnak és modortalan elutasításnak is minősíthető. Nincs tehát okvetlen elitélendő negatív tartalma, sőt, jobb esetben megkímélheti az intézményt például attól, hogy egy teljesen ismeretlen jelölttel kelljen szembesülnie.

No de a költőnek orvos ismerőse olyan bizalmas felvilágosítással szolgált, amitől az embernek kerekre nyílik a szeme. Az illető ugyanis tájékoztatta Dinescut, hogy a kórházban minden állásnak ÁRA van. Még a takarítót sem vesznek fel, ha nem pengeti le azt a párezer lejt, a nővérek alkalmazása már kétszer-háromszor annyiba, az orvosoké pedig kimondottan horribilis summába kerül. Erre reagált úgy a riporter, hogy: amit aztán az illető a lehető legrövidebb idő alatt bevasal a betegeken…

Kórházban feküdtem pár évvel ezelőtt, s a velem egy kórterembe beutalt beteg elárulta nekem, azért jött át Moldvából egy erdélyi városba baját kezeltetni, mert „itt előbb gyógyítanak, és csak utána várják el a pénzt, míg nálunk szóba sem állnak veled, amíg le nem adtad a jattot.” Minőségi különbség van a két helyzet között, hálapénznek valóban nehéz nevezni azt, amit szó szerint kikényszerítenek az emberből.
Az említett beszélgetésben a költő arról elmélkedett a továbbiakban, hogy a rendszerváltás után egekbe szökött a korrupció nálunk, miután megszűnt az a félelem, mely korábban úgy-ahogy korlátozta, vagy alacsonyabb szinteken tartotta azt.

Szegény Erdély! Tapasztalhatjuk, a korrupció fokozatának, stílusának tekintetében a Kárpátok valóban régióhatár volt, és talán még ma is az. De olyan nagyvárosainkban, mint Marosvásárhely vagy Kolozsvár már valóban gyökeret vert és terjed egy olyan lefizetési gyakorlat és elvárás, melyet korábban elítélt és visszaszorított a közvélemény, de ma, mint bevett gyakorlattal, kénytelen számolni vele.