Kis karácsony, nagy karácsony...

Közeleg az év legszebb ünnepe, a karácsony. A Csipike Napközi Otthon nagycsoportos óvodásai – Bajcsi Bíborka, Bodor Boglárka, Bodor Dorka, Mikó Kincső, Varga Zselyke és Albert Gergő – izgatottan várják a csodákkal, titkokkal teli karácsonyt. Az ünnep mindenkit elvarázsol. A mai anyukák, apukák, nagymamák és nagyapák is egykor csodálkozó szemekkel álltak a csillogó karácsonyfa előtt. Ötven évvel ezelőtti angyalvárást elevenít fel dr. Sikó Barabási Sándor főállatorvos.

Az óvodások számára a karácsony a szeretetet, a családi együttlétet, az Angyal eljövetelét, az ajándékozást és a kis Jézus születését jelenti. Már hetek óta készülnek az ünnepre, az oviban is egyre többet beszélnek róla, adventi koszorút, képeslapokat, díszeket készítettek, és igyekeznek otthon is szüleik segítségére lenni.

– Nagyon készülök a karácsonyra, segítek anyának sütni és apának feldíszíteni a házat – mondja Gergő.

– Én este kipakoltam a mosógépből – teszi hozzá Bíborka.

– Anyának én is segítek az előkészületekben – szövi tovább a szót Boglárka.

– Igyekszem szót fogadni, s amire megkérnek, megtenni. Alig várom, hogy az Angyal letegye a fenyőfát a teraszunkra, és mi felfeszítsük – kapcsolódik be a beszélgetésbe Zselyke.

– Mi mézeskalácsot sütünk, és a szőnyeget is kimostuk. Hozzánk nem hoz fenyőt az Angyal, mi vesszük meg a fát és díszítjük fel – veszi át a szót Kincső.

A levelet mindannyian megírták, Dorka a biztonság kedvéért kettőt is, az egyiket még a nyáron, a másikat meg a napokban. A díszes borítékot az ablakba tették, mert az Angyal onnan tudja a legjobban elvenni. Játékokat, telefont, táblagépet, társasjátékot, intelligens gyurmát kértek, Boglárka balettcipőt, Zselyke tánccipőt is felírt, Dorka magas sarkú cipőt is szeretne. Ha minden jól megy, Bíborkának kishúgit hoz az Angyalka.

– Ott van már az anyu pocakjában, de lehet, hogy csak karácsony után születik meg – magyarázza.

A nagy szakállú Mikulással mindannyian találkoztak, Gergő még azt is látta, amint rénszarvasok húzta szánjával leszállt az udvarra. Bíborka otthon is meg akarta lesni, de nem járt sikerrel, míg elment vécére, a Mikulás beosont, lerakta az ajándékokat, és mikor visszatért, már csak a teletömött zoknikat találta.

Angyalt még nem láttak, de elhatározták, idén meglesik.

– Leülök a szobában a székre, és addig el nem mozdulok, míg meg nem érkezik – jelentette ki határozottan Bíborka.

– Én is várni fogom, leülök a nagyszobában, s ha zajt hallok, odasimulok a falhoz, hogy ne vegyen észre – teszi hozzá Gergő.

Az ajándék és a karácsonyfa szállításával kapcsolatban megoszlottak a vélemények.

– Egyszerre nem bírna el mindent, ezért külön hozza a fát, s utána az ajándékot. Valószínűsíthető, hogy vagy kinyitja az ablakot vagy varázslattal átmegy az üvegen – vélte Gergő és Zselyke.

Bíborka és Dorka szerint is valamiféle varázslat, csodatevés lehet a dologban.

– Az ajándékokat lekicsinyíti, beteszi egy zsákba vagy a zsebébe, s a gyerekek szobájába érve újra naggyá varázsolja – véli Kincső.

Abban egyetértenek, hogy erős kell legyen az Angyal, hiszen sok ajándékot és karácsonyfát kell eljuttasson a gyerekekhez.

– Az Angyalnak fehér ruhája van, és hosszú szőke haja, amit befonva hord. Szárnyai is vannak, ezért tud gyorsan közlekedni – világosít fel Kincső.

– Segítői is vannak, a Manók – mondja Gergő és Boglárka.

– Nem, a barátnői, a többi Angyalkák segítenek neki – véli Bíborka.

A gyerekek bíznak benne, hogy minden kívánságukat teljesíti az Angyal, de akkor sem lesznek csalódottak, ha nem lesz ott minden a karácsonyfa alatt. (Némethi Katalin)

50 évvel ezelőtt is vártuk az Angyalt

Ártatlan gyermekkorom kedvenc helye a „kuckó” volt. Abban az egyetlen kis szobában, ahol Édesanyámmal és Édesapámmal laktunk, a „Nadrag” cégjelzésű kályha melegített. Mellette volt a „kuckó”, a szobasarok és a kályha közötti kis rész. Ide kuporodtam a fásládára, a jó melegbe, akkor is, karácsony szombatjának délutánján. Innen lestem az Angyal eljövetelét.

A levelet már hetek óta elvitte az Angyal az ablakfájáról. Nem tudom, hogy sikerült az neki, hiszen minden este addig lestem, amíg csak elaludtam. A levélbe persze sok mindent írtam: Păcălici kártyát, fapisztolyt, kirakós kockákat, mindazt amit a ’60-as évek elején kérhetett egy 5-6 éves kisfiú.

Édesanyám abbahagyta a vacsorakészítést, mondván, hogy Édesapámmal át kell menjenek a szomszéd utcában levő ismerősökhöz, s én addig menjek át a házinénihez, és maradjak nála, amíg ők hazajönnek. Szerettem a néninél lenni. Olyan kellemes fűszerillat volt mindig nála. Most is éppen kalácsot sütött, és nekem ígérte a sarkát.

– S én akkor, hogy látom meg az Angyalt? – kérdeztem.

– Majd meglesed a Baricz néni ablakából – jött a mosolygós válasz.

A szüleim felöltöztek, mint aki télvíz idején távolabbacska megy a háztól, engem pedig átvittek a házinénihez. Telt-múlt az idő, s én hiába lestem ki az ablakon, feltérdelve egy hokedlire, az Angyalt csak nem láttam. Már besötétedett. A szüleim sem érkeztek. Türelmetlenkedtem.

Végre tappogást hallottam az udvaron, mintha valaki a havat verné le a cipőjéről.

– Sanyika, öltözz fel és gyere haza! – szólt be az ajtón Édesanyám.

Na, végre! Magamra kaptam a kabátom, és már futottam is. Szüleim az ajtóban vártak mosolyogva.

Amint az udvaron hátraértünk, az egy szobából álló lakásunkhoz, gyanús fényeket láttam kiszivárogni az ablakon.

– Megjött az Angyal! – kiáltott fel Édesanyám. Nyissátok ki hamar az ajtót!

Beléptem a szobába, s a számat is eltátottam. Ott állt a karácsonyfa. Ágain szépen égtek a gyertyák, hóhoz hasonló vattacsomók díszítették, különböző formájú színes szaloncukrok lógtak fehér cérnával felkötve, kukoricacsuhéból készített angyalkák ingadoztak-pörögtek a félhomályban. Csillogó ezüstszínű diók, mint megannyi csillag, díszítették a fát.

Odaszaladtam, hadd lássam, mit hozott az Angyal. Volt ott bőségesen minden: Păcălici kártya, fapisztoly, füge, alma, kenderkötőre felfűzött jégcukor, tejöntő törpés csokoládéból kettő is! Rögtön ki akartam próbálni mindent, de a fa mellől sem akartam elmozdulni.

Édesanyám és Édesapám csak álltak a hátam mögött, és valamitől csillogó szemmel súgták egymásnak: hála Istennek, az idén is sikerült örömet szereznünk.

Nem láttam, hogy a szaloncukorformák a tavaly megmaradt darabkák összeolvasztásából készültek, az ezüst diót pedig Édesapám festette. Azt sem vettem észre, hogy elmaradt a kirakós kocka, amire az Angyalnak már nem jutott. Mindezt kárpótolta a meleg családi szeretet. Úgy éreztem, mindenem megvan. (Dr. Sikó Barabási Sándor)