Ki hogyan éli meg a háborút?

– A Katonaének című előadással érkeznek Kézdivásárhelyre, a Vigadó Művelődési Házba. Mit takar a cím? Miről fog szólni az előadás?

– Az előadás kiindulópontja a háború: a huszadik századi háborúk története, pontosabban a szétszakadás története. Menyasszonyok és vőlegényeik, feleségek és férjeik, anyák és fiaik, gyermekeikkel egyedül maradó nők és hazájukért önmagukat feláldozó férfiak búcsúznak egymástól. Az előadás leginkább a személyes történetekre helyezi a hangsúlyt, nem általánosságban beszél a háborúról, ha úgy nézzük, nem is az utóbbi jelenik meg, hanem inkább az elválás érzése az, ami főszerepet játszik, illetve az ezzel járó félelem, valamint a remény. Fontos szála az előadásnak az otthon maradott nők – az, hogy számukra milyen is volt a háborús időszak, hiszen tudjuk, nem csak a férfiaknak volt nehéz. Van egy pici hullámzása, érzelmi befolyása az előadásnak. Mihályi Gábor, a produkció rendezője Bartók Béla és Kodály Zoltán nagyszabású katonadal-gyűjtéséből inspirálódva kívánta megidézni a háborús időszakot, emléket állítva ezzel nemcsak a zenetörténet e két kiemelkedő géniuszának, hanem a háborúk veszteségein felülemelkedő örök emberi kitartásnak.

– Milyen szimbólumokat tartalmaz az előadás, miket jelenít meg az együttes a régi háborús időkből?

– Nagyon konkrét szimbólumok nincsenek, az egyetlen visszatérő motívum a gyertya. Azt is sokféleképpen értelmezhetjük az előadásban, én személy szerint gondolok például halottak napi emlékezésre, de gyertyát gyújthatunk az esti imához is, és valószínű, a háborús idők otthon maradottjai is gyertya mellett imádkozva várták haza férjeiket, de ez nem ennyire konkrét az előadásban. Inkább az érzésekre fektettük a hangsúlyt, nem a szimbólumokra.

– Honnan jött az ötlet, hogy egy ilyen korszakot elevenítsenek fel?

– Mihály Gábor hozta a témát, amelyet mi elfogadtunk, mert családjában volt konkrét háborús élmény, talán a nagymamája felől. Ez számára inspirációt jelentett, és elmondása szerint neki az is célja volt, hogy ne csak az időseket szólítsa meg, hanem a fiatalok figyelmét is felhívja arra, hogy a háborúknak milyen vetületei voltak és vannak.

– Milyen táncrendekkel építették körbe a produkciót?

– Gyimesi táncok jelennek meg az előadásban, bihari román táncok, de emellett van kalotaszegi és nyárádmagyarósi koreográfia is. Ami még nagyon fontos az előadásban, hogy amellett, hogy néptáncból építkezik, a rendező arra is törekedett, hogy pár kortárs mozdulat, illetve hétköznapi gesztus is megjelenjen.

– Miért pont ezekre esett a választás?

– Ez a koreográfusok döntése volt, pontosabban az Állami Táncegyüttes táncosai: Almási Berta, Bancsó Lilla, Darabos Péter, Módos Máté választása. Fel volt osztva, hogy ki melyik résszel dolgozik, és volt olyan is, amit Mihály Gábor készített el. Nemcsak magyar táncok kerültek be az előadásba, és ezt azért fontos megemlíteni, mert egy háború nem csak egy nemzetiséget érintett.

– Milyen volt együtt dolgozni az Állami Táncegyüttes tagjaival?

– Nagyon jó élmény volt, persze mindenkinek más munkamódszere van, már alapból a két pár is külön eljárás szerint koreografált. Inspiráló ilyen tehetséges táncosokkal együtt dolgozni, valamint az is kifejezetten tetszett, hogy mindig figyeltek egymásra, hogy ki hogyan építi a műsort. Ami még igazán tetszett nekem, hogy fontos feladat jut a nőknek ebben a műsorban, kifejezetten azért örülök ennek, mert most én is táncolok. Nem csak arra összpontosítottak, hogy formailag hogyan nézzen ki a produkció, hanem a dolog hátterére is figyeltek, érzelmeket is vittek bele, ettől lesz igazi az előadás. Nekünk, táncosoknak pedig az volt a feladatunk a tánc mellett, hogy felépítsük a saját történetünket szellemi és érzelmi szempontból.

– Hogyan jellemezné egy mondatban a Nagyváradi Táncegyüttest?

– Egy szó jut most eszembe: kitartás. Talán ez jellemezi leginkább ezt az évadot, hiszen sok megpróbáltatás ért bennünket, főleg politikai szempontból, a megyei tanács leépítéseket hajtott végre, most is elég nagy veszély fenyeget bennünket, hiszen három intézményt akarnak eggyé olvasztani: a Szigligeti Színházat, a Román Színházat, a Nagyváradi Állami Filmharmóniát. Ennek ellenére mi még mindig kitartunk, és megyünk előre.