Keserű harmat

Már minden kinyitott, csak ez a kóceráj maradt tetszhalott – ezt Vágner dohogta föl a bőrmellénye alól, csöppnyi türelmetlenség nélkül. Vele szemben Domokos, a sakkpartner föl se tekintve a sakktáblán mozdulatlanul álló két csapatról.

– Beszélj az anyanyelveden. A kóceráj német szó – ezt minden fölszólítási hangsúly nélkül mondta a volt tanár, volt politikai börtöntöltelék, nyugalmazott könyvelő a szinte surrogva lombozó gesztenyefák alatt.

A söröző még nem, de a tetején, a rendszeresen kijáró fúvószenekarok helyén már nyitott a tavasz. A ragyogó parkban nyolc kerti asztalka, négyen sakkozni is lehet.

– Olaszul nem tudok – mondta Vágner, és előre tolta a futót a táblán.

Még két nyugalmazott ült az asztalnál, szótlan szurkolók. Fentről csevegtek, figyeltek a madarak. Vágner hátra dőlt, akkor vett észre valami furcsát, mozdulatlanul. Nézte, ahogy négy gesztenyefával odébb, a lomb alatt áll egy pár a remek délelőttben, esernyő alatt. Nem tinédzserek. De nem is normálisok. Hét ágra süt a nap. Fél fejjel magasabb a szép arcú, remek nőnél a férfi. Kalap a fején. És egy egész park él körülöttük…

– Idő. Lépni – Domokos szólt figyelmeztetőleg, és fölnézett. – Mit látsz?

– Az a pár. Nézzétek csak!

Nézték mind a négyen.

– Különös – mondta a fiatalabb szurkoló. – A szerelmesek nem így állnak. És nem meleg délelőtt, kalap és esernyő alatt.

– Valaki esetleg fényképezi őket.

– Ennyi ideig?

És Vágner, akinek anyanyelve olasz lenne, mert Gyakomelló volt az anyai nagyapja, még nem lépett. A másik barát is figyelt.

– Várnak valakit esetleg.

Erre tagadólag rázták a fejüket.

– Akkor a padon ülnének.

– Nem is csókolóznak.

– De nem is esik az eső, emberek!

– Esernyő és ilyen kalap alatt ebben a korban s melegben, csóktalanul!

 A sakktábla mellett mintha négy pszichológus, négy néprajzos, négy illemtanász, esetleg négy agglegény pedagógus töprengene. Akkor megszólalt a harang a toronyból, s mintha feloldozásból, visszanéztek egymásra meg a sakktáblára. De arról még a királynő is az ernyőre figyelt. A haranggal szinte egy időben, dörögve fölment a söröző zsalugátere. Nyitottak hát, az idén is! Egy parkbéli, öreg ismerős illegett sántítva a söröző felé mosolyogva. A négyek nem léptek semerre.

– Óbudán a központban áll négy bronzszobor. Nők. Hölgyek. Mind ernyővel a fejük fölött. Egy körben. Varga Imre csodalányai.

– Azt gondolod, olaszba oltott német székely, aki vagy, hogy ezek esetleg szobrot állnak?

– A bronz szobrok szoknyáját nem rebbenti a szellő – Vágner meggyőződéssel mondta ezt, és előre tolta a királynőt nagy bizonyossággal, mintha egész héten erre készült volna. Azzal visszafordult a különös pár felé. Ott álltak, mintha… Mintha ítéletnapig.

– Lehet – szólalt meg halkan a másik szurkoló. –A fülükben van a zsebtelefonok dugója, csak mi nem látjuk, azon hallgatóznak.

Domokos a támadó királynő pillanatnyi lehetőségei fölül szólt, maga is az esernyő alatti párt figyelve. – Az is lehet, hogy ki tudja?

A tavalyról megmaradt sánta ember méterre állt mögöttük, kezében a kidugott üveg sörrel. Mi lehet ezekkel? És velük egy irányba tekintett.

– Valamelyikük rosszul lett, aztán azért állnak.

– Tudom már – szólt a másik asztalnál valaki. – A harangszóra megálltak, és a püspök szobrát nézik.

És már egyre többen figyeltek.

– A harangszó előtt már ott álltak. A szobor tőlük balra van.

Ez igaz. Akkor meglebbent ismét a könnyű szoknya.

– De hát élnek! – ezt Vágner mondta teljes hittel. – És akkor mi lehet?

Egyre több kisgyerek került ölbe, nyakba a játszótérről. Mintha készültségben. És indultak el emberek, asszonyok, de nem az esernyő irányába. A sörpult mögött állt a lány, már ő is figyelte a párt. A hinták megálltak, a sakkfigurák maguktól járkáltak a táblán, a királynő hajladozott, mosakodott talán.

– Elindultak esetleg rossz felé…, esetleg kifelé innét, jobb életbe…, az is lehet.

– Nem úgy néznek ki. Nem s nem.

Hazasettenkedtek a sakkozók, a lány soha ilyen korán nem zárta a sörözőt, kiürült a park. A sánta fölült az ágyán éjfélkor, és az arcához kapott.

– Meg kellett volna kérdezni őket, mire várnak ott ketten.

Kicaplatott, de már nem volt ott senki az éjszakában. Csak két könnycsepp az arcán, aztán a füvön, mint keserű harmat.