Kapukat nyitni meg a diákok előtt

– Mindig is szerettem a gyerekeket. Az, hogy a tanítói pályát fogom választani, nyolcadikosként döntöttem el. Ebben támogattak az akkori tanáraim és a szüleim is. Más hivatás nem is került szóba, nem foglalkoztatott más szakma, más terület – meséli a pedagógus.

1992-ben sikeresen felvételizett a kézdivásárhelyi Bod Péter Tanítóképzőbe, és 1997 őszén kezdett el tanítani Ozsdolán.

– Nagy szeretettel és csodálattal néztem fel egykori tanáraimra, tanítóimra. Az, hogy én is a nyomdokaikba léphetek, nagy megtiszteltetés volt számomra. Emlékszem, hogy már képzősként is alig vártam, hogy elkezdhessem a tanítást, hogy mindazt, amit tanultam átadhassam kis diákjaimnak. Úgy éreztem, hogy minden jót és szépet meg tudunk majd együtt tenni – magyarázta.

Marika emlékezetében ott él az első tanítási nap, amikor nem a padban, hanem a katedránál kellett bizonyítson.

– Pontosan emlékszem az első napra, mintha a tegnap lett volna. Még most is érzem azt az izgalmat, idegességet, megfelelni vágyást a kisdiákok felé, a nálamnál idősebb szülői közösségnek, a tapasztaltabb kollégáknak és nem utolsó sorban önmagamnak. Egyben mindig biztos voltam: mindig a legjobbat akartam a rám bízott gyerekeknek, és ehhez igyekeztem megtalálni a megfelelő eszközöket – tette hozzá.

Bizalom, elhivatottság, szeretet, tisztelet, felelősségtudat, kitartás, ezekkel szeretné feltarisznyázni kis tanítványait.

– A mai felbolydult világunkban, ahol nem egyértelmű, hogy mi a jó és mi a rossz, mi az értékes és mi az értéktelen, ezek az értékek „maradinak” tűnhetnek, de én bízom abban a népmesei gondolatban, hogy a végén valamilyen úton-módon a jó elnyeri méltó jutalmát, vagyis a tisztességgel, becsülettel végzett munkának lesz eredménye – magyarázta.

Arra törekszik, hogy mindenik diákjából „kihozza” a legjobbat.

– „Nem mindannyian tartozhatunk az első csapatba, de mindannyian kihozhatjuk a legjobbat saját magunkból minden egyes dologból, amit csinálunk” – vallja Lou Holtz amerikai rögbiedző. Ehhez tartom magam én is. Az Élet egy különleges feladattal is megbízott: egy 17 éves, sérült fiú édesanyja is vagyok, így közelről van betekintésem a különböző képességű gyerekek nevelésébe, tanításába. Az osztályomban is van kitűnő képességű (lásd Földes Levente mesemondó) és kevésbé jó képességű tanuló is, de mindannyiuknak kötelező a képessége szerint a legtöbbet kihozza saját magából. Ehhez én próbálom megteremteni a legoptimálisabb körülményeket. Nagyon jól esett, amikor egy kilencedikes, volt tanítványom édesanyja boldogan újságolta, hogy a lánya milyen jól megállja a helyét egy rangos líceumban, és hogy hálás nekem ezért. Meglepődve szabadkoztam, hogy nem én tanultam helyette, az ő szorgalmának köszönhetőek a jó jegyek, és ekkor azt válaszolta, hogy „a tanító néni szerettette meg a tanulást”.

Meglátása szerint egy oktatónak folyamatosan újjá kell születnie, kell fejlődjön, lépést kell tartson a társadalmi változásokkal.

– A pedagógusi pálya negatívumként a túlzott „papírmunkát” említeném, a megalapozatlan folyamatos változtatásokat. Új miniszter, új szabály. Azt szeretném, hogy a pedagógus a gyerek érdekeinek megfelelően hozhatna önálló döntéseket, nem pedig egy felsőbb szerv szabályait kelljen kövesse – fejtette ki.

Marika számára pedagógusnak lenni hivatás.

– Aki pedagógusnak születik, az nemcsak oktat, hanem nevel is. Foglalkozik a rábízott gyermekekkel a tanórákon kívül is, formálja egyéniségüket méghozzá úgy, hogy tiszteletben tartja a személyiségüket. A pedagógus nemcsak a tudását adja át, hanem megismerteti erkölcsi elveivel, életszemléletével, kapukat nyit meg előtte, lehetőséget kínál a számára. Mindezekkel kivívja a kölcsönös tiszteletet, bizalmat – emelte ki.

Arra a kérdésre, ha most lenne tizenéves, milyen pályát választana, mosolyogva válaszolt.

– Nagy valószínűség szerint ugyanezt. De ha nem is lennék tanító, mindenképpen gyermekekkel foglalkoznék szívesen.