Kányádi Sándor emlékére

Mondták a verset úgy, ahogyan azt Kányádi Sándor hagyakozta. A Tamási Áron Színház néhány kiváló művésze állt össze, s kigondoltak a költő születésnapjára egy olyan műsort, amelyet lelkem szerint én végigvinnék mindenfelé, s mutogatnám, hogy íme, a mi nagy Költőnk, aki a minap még közöttünk járt-kelt, de most már a túloldalról figyelőzik, mi is történik a verseivel.

Több szép emléket is őrzök Vele kapcsolatosan, egy részüket abból adódóan, hogy az én testvérbátyámnak, Péter Albertnek egyetemi kollégája, bentlakási társa volt, s míg ők, a táncosok (még itt hirtelen Albert Ernőt említem) a kolozsvári nagyposta mögött táncfigurákat lestek el a kalotaszegi lányoktól és fiúktól, Ő a szavaikat leste, a hanghordozásukat, s míg a látottak kiemelkedő színpadi táncálmokban öltöttek testet, a hallottak csodálatos versekbe sorakoztak be.

Nos, az egyik szép emlékem egy vallomása. Mesélte huncutkásan mosolygó szemekkel, hogy egy alkalommal magyarórára hívták, s azon az ő egyik versét boncolgatták a rendkívül rokonszenves fiatal tanárnő vezényletével. Okosabbnál okosabb megfejtések hangzottak el, s ennek az lett a vége, hogy a költő levonta a következtetést: „Nem is gondoltam, hogy ennyi mindent beleírtam a versbe.”

A másik emlékem fényképpel is igazolhatom. Az akkor már nagynak számító költő ott ül egyedül a színházi előcsarnokban, hátát nekivetette a falnak; jól látszik rajta, hogy pihen. Fent a teremben verszuhatag köti le a bennlévők figyelmét, zajlik a Kovászna lírája elnevezésű országos szavalóverseny, neki is elhangzik több alkotása. Magát a képet valamelyik lesipuskás fotográfus készítette, s valamilyen módon az én kezembe került. Féltve őrzöm. Persze, sok mindent felhozhatnék még, sok mindent, ami eszembe jutott ott a múzeumi kertben, amely egy idő óta művészi bemutatkozások színhelye, de talán e versműsorhoz foghatót nem láttak a szabadtéri játékszínné, díszletekké átvedlett kerti fák.

Hogyne jutottak volna eszembe a Vele kapcsolatos emlékeim, de legfőképp maga Nagygalambfalva, a galambfalvi szűk utcában az a ház, amelynek kertje szinte olyan, mint ez a múzeumi környezet! Sejtelmes világítás, egyik oldalon a jövőnek eltett kopjafák, oldalunknál a hajdan megalázott oroszlánok, kissé szétszóródva, mert ez a törvény. A versműsorra éhes közönség – nem mondom, hányan, nehogy törvénybe ütközzék – s velünk szemben a világot jelentő deszkák, fehér ingek lengedeznek, mintha ki tudja, mire készülnének; s alattuk a versmondó művészek, heten (no nem, mint a gonoszok), közülük hat lány és asszony, s velük – hogy „ a hetedik te magad légy!” – Nemes Levente. Olyan Kányádit varázsoltak elénk, belénk, amilyennel csak az találkozhatott, akinek a tisztaság, az egyszerűség, a visszafogottság, az érzékenység, a félelem és féltés mindennapi velejárója. Azt a Kányádit kaptuk, akit talán a leginkább szeretünk. Azokat a rövidre szabott, csengő-csengésű, megbabonázó, csilingelő gyöngyszemeket, amelyekben nincs harsogás, nincs hátborzongató kiáltás, de van csendes imádkozás, mindenben a szépet és jót kereső emberség.

Ragyogó ötlet volt ezeket a költeményeket beválogatni ebbe a megejtően megható műsorba, s amilyen maga a műsor, olyan a kérdésre adott válasz is. Hát hogy ki válogatta? Hát mindenki, jön a válasz, s tudom, hogy értő kezekkel és Kányádi iránti alázattal minden bizonnyal elsősorban a versek bűvölője, Nemes Levente ügyködött, de mondja Ágnest is és a többieket, szinte mindenkinek volt egy-egy használható ötlete. S mintha a keret önmagától adódott volna. Tudom, a Költő egyik kedvenc saját verse a Vannak vidékek volt, s most mintha ez lett volna a keret, amelyhez aztán igazodtak a többi sorok. Tudatosan vagy nem, ez teljesen mindegy. Én csak azért drukkolok, hogy ez a versmondó kedv megmaradjon, s következzenek aztán más költők is, hisz Istennek hála, van miből válogatni az erdélyi magyar költészet raktárában.