Johannis, az egypulás

Johannis államelnök tegnapi vizitje kapcsán helyi elöljáróink végre újból megvillogtathatták kommunikációs és kreatív képességeiket. A meglehetősen száraz és protokolláris látogatás konklúziójaként többek között azt nyilatkozták, hogy az államfő elismerte, hogy a két székely megye (Maros látványosan kimaradt…) egy régiót alkot, de azt is megállapították, hogy a területi autonómia kérdésében sincs vita az elnökkel, sőt: egyetértés van.

Nyilván egyik kijelentés sem igaz, így kénytelenek vagyunk úgy érteni, mint egy viccet, még akkor is, ha ezekben a kérdésekben más, komolyabb stílus tűnne természetesnek. Persze, már hozzászoktunk és elfogadjuk, hogy a csupasz valóság helyett választottjaink inkább poénos, könnyed, a népmesei székelyek csavaros észjárását idéző kiszólásokkal magyarázzák, tálalják a magyar kisebbség jogkövetelő harcának gordiuszi csomóit.

A mókás, az itt nem idézett közhelyes, diplomatikus politikai nyilatkozatok és eufemizmusok mellett érdemes észrevenni, hogy az elnöki munkalátogatás egy adományozott lehetőség, nyitott kapu a magyaroknak és követeléseik számára az országos nyilvánosságba. És ez az egyetlen kézzelfogható haszna ennek az egész ceremóniának. Ezért is kapkod az esemény után minden média. Mert szükség van a román-magyar párbeszédre, de főleg hiány: minden jel arra utal ugyanis, hogy az erdélyi magyarok bukaresti delegáltjai saját erőből nem boldogulnak ezzel a feladattal. Vagy tán nem is lelkesednek érte.

Így hát míg a fizetett és választott magyar delegáltak sem képesek tematizálni és észérvekkel fenntartani az érdeklődést a román nyilvánosságban a székelyföldi politikai törekvések iránt, addig a pálmát elviszi az elnök nemzeti-liberális „segítő jobbja”. Nem ingyen, persze. Képletesen szólva a népszerű botswanai árfolyamban mérhető az elnöki gesztus: „pulában”. Johannis egypulás jelenléte pedig azzal a kellemetlen okozattal jár, hogy míg ő cserébe szavazóbázist gründol magának a „baráti” látogatással, addig rá­adásul önkormányzati választottjaink az általa elpufogtatott nemzetállami lózungokat kénytelenek utolérni, lereagálni. Még szerencse, hogy kéznél van a székely zászló, meg a fent idézett minőségi humor.