Jó egymásba kapaszkodni

Az előadó a 19. századtól kezdve tekintette át a kapcsolatokat, hiszen akkor lett fontos az európai nemzetek számára az identitásuk, illetve az azokat meghatározó közös kulturális vagy történelmi tapasztalat. Mindhárom nép érezhette magát gyökértelennek, rokontalannak és mellőzöttnek a latin és germán nyelvek által uralt öreg kontinensen, ám az unióhoz való csatlakozással bizonyságot nyert, egyaránt beleférünk az értékek Európájába. Igaz, Finnországban a működő társadalmi rendszer stabilitása kicsit már-már „unalmas” lehet, a magyarokat és az észteket azonban összefűzi a mindenféle elnyomás évtizedei alatt megtapasztalt nehéz sors, ami ügyességre serkenti, illetve fogékonnyá teszi őket a humorra és a groteszkre – ez a finnekre nem jellemző... vagy nem volt az, amíg ők is nem lettek részei az uniónak.

– Ez akkora sokk volt nekik, hogy a XX. század végén ők is fogékonnyá lettek az abszurdra – mondta az előadó.

Sirató Ildikó a nyelvi rokonságot, a gazdag és kölcsönös irodalmi műfordításokat, valamint a színházi kapcsolatokat is górcső alá vette, ezek a rokonság közös véredényei, de a kötelékeket folyamatosan életben tartja az egymás iránti nyitottság és érdeklődés. Számára kétségtelen, hogy a magyar és a finn nyelv egy tőről származik, annyira, hogy ha csak messziről, zeneként halljuk a finn beszédet, akkor magyarnak is vélhetjük, de szerinte további bizonyítékok is erősítik ezt az elméletet: a mindig első szótagra eső szóhangsúly, a grammatikai logika, a magánhangzó-harmónia és a közös alapszókincs. (Gyorsan tegyük hozzá, hogy legalább ennyi érvet lehet felhozni a finnugor rokonság elmélete ellen is – szerk.)

Ami az irodalmi kapcsolatokat illeti, büszkék lehetünk arra, hogy Madách Imre 1969-ben észt nyelvre fordított fő műve, Az ember tragédiája, amely észt nemzeti színekben jelent meg, mekkora jelentőséggel bírt, és mennyit adott a szovjet uralom alatt nyögő kis népnek – valóságos „nemzeti tettnek” számított; a következő évben a Tartu-i Nemzeti Színház be is mutatta. Ugyanakkor a hatvanas években, a Tháliában kísérleti színházat működtető Kazimir Károly dramatizálta a Kalevalát, amihez a finnek addig, mint fő mítoszukhoz nem mertek hozzányúlni, azután azonban már ők is sokkal bátrabban értelmezték azt.