Itt élned állva kell

Románia az az ország, ahol annyi jogunk van, mint egy zsák pityókának. Hogy ezt a kijelentésemet megindokoljam, elmesélem a legutóbbi vonatos élményemet.

Amióta ingyenes a vonatozás az egyetemistáknak, nem is kérdés, hogy mivel jutunk el A-ból B pontba. Utaztam már az ország legnyugatibb pontjából a legkeletibbe, többnyire állójeggyel, néha ülőjeggyel is. Adódott nagyon sok érdekes kalandom, találkoztam már mindenféle emberrel. De a tegnapi élményemhez még nem volt hasonló, remélem, soha nem is lesz.

Túl voltunk már két buszozáson, egy vonatozáson, egy országhatáron. Tele volt a szerelvény már Bukarestben, amikor felszálltunk, természetesen csak állójeggyel. Találtunk két széket, élelmesen elfoglaltuk. Megérkezett a kalauz, és nyugodt arccal felszólított, álljunk majd fel onnan, mert oda szeretné rakni a csomagjait. Nyugodtan ültünk tovább, gondolva, ilyen azért mégse történhet meg. Nemsokára felszállt egy idős házaspár, volt ülőhelyük, de nem akarták felkölteni az ott ülő embereket, inkább állva maradtak. Gondolkodás nélkül felálltunk, megkértük, üljenek csak le. Hiszen ez a természetes, nemde? Ki nézné végig huszonévesen, hogy mellette két idős ember, sétapálcával álldogál?

Viszont eljött a pillanat, amikor a kalauz úgy gondolta, a csomagjainak már nem jó tovább a szekrényben porosodni. Ismét felszólító mondat hagyta el ezúttal dühös arcát, hogy álljunk már fel onnan, le kell raknia a csomagjait. Felállított négy embert ezért, hogy két táskáját, a zsák pityókáját és a lusta hátsó fertályát lerakhassa a székekre.

Mindig is tudtam, hogy a román vonattársaság egy külön állatfaj, de azt nem gondoltam, hogy a kalauz még a pityókának is válthat ülőjegyet. Kattogott az agyam, könny gyűlt a szemembe dühömben, sajnáltam az időseket, sajnáltam az országot, hogy ilyen elcseszett alakok is élnek benne.

Elvárják, hogy ne vándoroljunk el, öregedjünk itt meg. Igen, itt is lehet élni, de minek? És ez csak egy kis gond azokhoz képest, ami naponta történik itt magasabb körökben. Viszont ez is szépen láttatja, annyi jogunk van bizony, mint egy zsák pityókának. És ha a pityóka egy olyan ember tulajdona, mint ez a kalauz, akkor még annyi sincs.

Bartok Barbara