Irodalom mint kés az ellenfél hátában

A nyolcvanas években a legmagasabb fórumon döntés született Eminescu összes művének kiadásáról. Természetes dolog, egy zseniális szerzőt teljességében kell megismerni. A franciák kiadták Victor Hugót másfél méternyi polcot elfoglaló kötetekben, bár a szakembereknek sem lesz türelmük minden apróságát elolvasni. Még a szovjet időkben megjelent a teljes Dosztojevszkij, bár ő akármi volt, csak szocialista nem, még az aprócska cédulák szövege is benne volt, amit a szerző a házmesternél meg a szabónál hagyott. Mi sem normálisabb, minthogy Eminescut is egészében láthatóvá tegye az utókor. Megjegyezendő, hogy a költő közismert versei csak a jéghegy csúcsa, sok ezer kézirat-oldal bizonyítja sokoldalú kíváncsiságát, érdeklődését.

A kilencedik kötet publicisztikai, többnyire politikai jellegű írásait tartalmazta. És ezzel kitört egy botrány, amely – túlzás nélkül mondhatjuk – egy erős szeg volt Ceaușescu későbbi koporsójában. Ugyanis azok az írások hemzsegnek olyan zsidóellenes kijelentésektől, amelyekért a hiperdemokratikus, szólásszabadság-szerető nyugaton kattanna a bilincs a kimondó vagy akár olvasó csuklóján. Háttérinformációként nem árt tudni, hogy az akkoriban frissen függetlenné vált Románia a néhány százezres nagyságú zsidó lakosságnak állampolgársági jogot sem adott, annak megszerzését annyira szigorú feltételekhez kötötte, hogy alig néhány százan kapták meg 1918 előtt, így Románia a cári Oroszország mellett az utolsó európai állam volt, amelyben az izraelita közösség egyáltalán emberszámba vétetett.(Miközben a gonosz, elnyomó Osztrák–Magyar Monarchiában virult, szaporodott, gazdagodott).

Akkor lépett a színre Moses Rosen, a romániai zsidó közösség főrabbija, aki addig csodálandó ügyességgel és simulékonysággal vitorláztatta egyre kisebb közösségének hajóját a politika örvényes vizein, és megálljt mondott, úgy érezvén, hogy ezt a kötetet kegyelemdöfésnek szánták. Másik oldalról a Vadim Tudor-, Eugen Barbu-féle habzószájúak késeket villogtattak, hogyan képzeli egy jöttment, hogy be lehet tiltani a nemzeti költőt. Pedig a dolog pofonegyszerű volt, illetve lett volna. Persze, hogy nem kell betiltani, semmi baj, ha megjelentetik Eminescu antiszemita kilengéseit. Csakhogy ez nem valami útszéli kalózkiadás volt, hanem hivatalos, kritikai, akadémiai, előszóval, utószóval, temérdek széljegyzettel, amelyekben illett volna megjegyezni: megtörténik a nagyoknál is hogy elsodortassanak a napi viták szelétől, heves korban élt, fiatal volt, akár a betegségét is fel lehetett volna hozni mentségként, de semmi ilyen nem történt. Letagadták a csillagot az égről, nem, Eminescu nem volt antiszemita, nem a zsidókat utálta, csak a gonosz zsidókat (saccolása szerint kilencven százalékuk). Mi több, a Săptămâna és a Luceafărul hetilapok – a legszélsőségesebb szekuskörök szószólói – arról zengtek, hogy a román nemzeti költő MINDEN elemzése helyes és KÖVETENDŐ, magyarán, a zsidóktól MINDEN jogot meg kell vonni.

Az ügy utórezgései hallhatóak voltak később is, amíg a târgoviștei gépfegyverropogás erősebbnek nem bizonyult.

Persze az egész cécóban a legkisebb szerep éppen Eminescunak jutott. Ő csak egy apró ürügy volt a pártállam hatalomharcaiban, az etnikai tisztogatás faji változatában. Mocsok dolog nagy ősöket, köztük írókat felhasználni piszkos kis- és nagy érdekekben. Mint az Ember tragédiájában fanatikus őrültek Euszébiusszal meg Athanásziusszal példálóznak, miközben egymást készek máglyahalálba küldeni. Lunacsarszkij, a szovjet ideológus egy „kora bolsevistája” Petőfit akart lenyomni a magyarok torkán, esetleg némi tankok segítségével. Akik ma szeretnének belénk rúgni, de sajnálatukra nem tehetik, Wass Alberten, Nyírőn verik el a port. Nem használhatnak kancsukát, verik a hátunkat Eminescu Dojnájával.

Szomorú, amikor a művészetet tisztességtelen fegyverként használják. Ideje lenne egyszerűen olvasni, zenét hallgatni, festményeket csodálni. Nem örvendek, amikor jobbosok és balosok Szörényi Leventét, illetve Bródyt nyomják lökdösődésük előterébe. Inkább énekelnék, hogy „az ész a fontos, nem a haj”.