Íme, az ember!

Egy festménybe is bele lehet az emberiség legnagyobb drámáját sűríteni – döbbentett rá dr. Reisinger János magyarországi irodalomtörténész a Székely Nemzeti Múzeumban nemrég elhangzott előadása során.

Munkácsy Mihály ráadásul ezt három alkalommal is megcselekedte a Krisztus-trilógia megfestésével. A tanár úr ezúttal az Ecce Homo gondolat és érzelemvilágát tárta a Bartók terembe be sem férő, nagyszámú hallgatóság elé.

A Krisztus Pilátus előtt, valamint a Golgota világsikere után a közvélemény nyomására Munkácsy kénytelen volt trilógiává bővíteni Jézus tragédiájának ábrázolását, amely egyben az emberiségé is. Ennek témájául azonban nem a feltámadást vagy mennybemenetelt választotta, amint ezt a sorrend is megkövetelte, hanem visszatért egy korábbi eseményhez: Krisztus Pilátus előtti második kihallgatásához. Így született meg az Ecce Homo, melyhez a mester 1892-ben kezdett vázlatokat készíteni, és 1896-ban fejezett be utolsó számottevő alkotásaként. A mély hit, belső vívódások, emberi jellemek és indulatok megjelenítésén túl a modernkori festészet legnagyobb tömegjelenetét és a sokaság kritikus pillanatokban megnyilvánuló viselkedésmódját is ábrázolja rajta, egyedien és utánozhatatlanul.

A helyszín Pilátus palotájának udvara, amikor a papok által felheccelt csőcseléket Pilátus azzal próbálja lecsitítani, hogy kivezetteti elébük a megkorbácsolt, meggyötört, de mégis szelíd tekintetű Jézust, és kijelenti: „Íme, az ember!” Ebben pedig az is benne van, hogy Jézust tartása és viselkedése kapcsán még mindig embernek lehet nevezni, a vérszomjas és megfeszítését követelő tömeget viszont nem. A tömeg ugyanis sohasem önmaga, hanem az, amivé felbujtói teszik. Ezt az alapigazságot pedig Munkácsy nem csak felismerte, hanem – a Krisztus Pilátus előtt után – másodszor is megfestette.

Amint az előadó felhívta a figyelmet, a palota lépcsőfeljárójánál áll a festmény legnagyobbra festett alakja, Nikodémus, előtte Mária Magdolna, velük szemben egy oszlopnak támaszkodva és maga elé meredve Arimathiai József. A Jézus megfeszítését kitartóan követelő tömegből kitűnik még János apostol, karjaiban az alélt Máriával, de ott van közöttük az áruló Júdás is. Pilátus testtartása és arckifejezése a gyáva, határozatlan, tétovázó, s ezért végül bűnössé váló és önmagával meghasonló ember belső küzdelmét sejteti félreérthetetlenül.

A palota mellvédjén, Pilátus mellett áll Jézus, akinek megviselt és különleges belső szenvedésről árulkodó tekintete enyhén az ég felé, a távolba irányul. Ő ugyanis tudja, hogy Isten el fogja hagyni. Ez pedig mind a mai napig egyedüli eset az emberiség történetében, mert Isten soha senkitől, sem életében, sem halálában el nem fordult. Hiszen Isten a saját teremtményének tartja az összes embert, így gondoskodása mindenkire kiterjed. Jézussal viszont kivételt kellett tennie, mert megterhelte magát az emberiség bűneivel. A bűnnek pedig Isten nem kedvezhet, még akkor sem, ha ezzel a saját egyszülött fiát kell sújtania.