Hol nyugszik az aradi tizenhárom?

Az egykori vesztőhelyen évtizedeken át kutattak a kivégzés után eltűnt testek után, ötüket azonban hetven éven át nem találtak meg. Végül a természet segített.

Százhatvankilenc évvel ezelőtt, 1849. október 6-án Aradon kivégezték az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tizenhárom tisztjét, a nap pedig azóta is a Magyar Golgotaként áll a magyar történelem lapjain. A vértanúk kultusza már a kivégzés napján elkezdődött, sőt, Aradon már 1871-ben terméskő emlékművet állítottak a tizenkét tábornoknak és egy ezredesnek, akiknek nevét országszerte tucatnyi utca, tér és út őrzi, sőt, október 6-a 2001 óta magyar nemzeti gyásznapként szerepel a naptárban.

A nevekre – Aulich Lajos, Damjanich János, Dessweffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezić Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly – mindenki emlékszik, azt azonban sokan nem tudják, hogy a családok a hóhér lefizetésével csak négy vértanú (Damjanich, Lahner, Leiningen-Westerburg és Vécsey) holttestét tudták megszerezni, a többiekért viszont valóságos harc folyt: a sekély sírhantba elföldelt Kiss Ernő tetemét később ásták ki, Dessewffy Arisztid testét pedig csak a következő évben, kétfelé vágva, ládákba csomagolva sikerült kicsempészni az aradi vár árkából, és eljuttatni a család margonyai birtokára, ahol azóta is nyugszik.

A többi vértanúról azonban senki sem tudott semmit, noha a gyanú szerint Lázár Vilmos és Schweidel József Dessewffy közelében, a várárokban nyugodott, öt másik társuk pedig a vesztőhelyen. Lázár és Schweidel csontjaira csak több mint hat évtizeddel később, 1912-ben bukkantak rá, de a sírhelyet a rossz talajviszonyok miatt csak a következő évben tudták feltárni. A csontvázak guggoló helyzetben voltak, ahogy a hóhér annak idején a gödörbe dobta őket.

Az Aulich Lajos, Knezić Károly, Nagysándor József, Pöltengerg Ernő és Török Ignác csontjainak megtalálására indult kutatások azonban továbbra sem jártak sikerrel. Megtalálásukban végül a természet segített: az 1932 tavaszán kiöntött Maros miatt a várárokban végzett töltésmunkák során a bitófák alapjaival együtt a mellettük lévő sírok is előkerültek. Bizarr részletről is tudunk: egy kíváncsiskodó nemes egyszerűséggel meglovasította Aulich homlokcsontját, melyet végül az újságokban közzétett felhívásnak köszönhetően szolgáltatott vissza.

Tizenkét évvel a trianoni döntés után, az immár Romániához tartozó Aradon persze nem volt lehetőség a csontok méltó elhelyezésére – ezekre még további negyven évet kellett várni, míg 1974. október 6-án a ma Szlovákiához tartozó Margonyán nyugvó Dessewffy Arisztid, illetve a szerbiai Eleméren, az általa építtetett templomban eltemetett Kiss Ernő kivételével minden aradi vértanút a tiszteletükre felavatott emlékmű sírkamrájában helyeztek örök nyugalomra.