Hetven éve érettségiztek

Dr. Deák István: ez az utolsó találkozónk

A találkozón dr. Deák István erdőmérnök, a köztudományok doktora, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületi tagja is részt vett, aki szerint szervezett formában az utolsó találkozójukat tartották.

„Két párhuzamos osztály volt, mi a tanügyi reformot követően az A-osztályban kezdtük az iskolát. 1952-ben érettségiztünk, a vizsga után itt, a Bujdosó vendéglőben ültünk össze, ezért gondoltuk úgy, hogy az utolsó, szervezett formában zajló találkozónkat is itt tartjuk meg. Hála Istennek megértük a hetvenéves találkozót. Megtartottuk a 10, 20, 25 majd az 50 éves találkozót is, akkor döntöttünk úgy, hogy minden évben összeülünk, mindig más helységben. Kézdivásárhelyen végeztünk, ezért itt van az utolsó találkozó helyszíne. Nagyon szűkül a kör, az egyik kollégánkat – Hodor Károlyt –, aki itt kellett volna legyen, tegnapelőtt megműtötték. Ma így vagyunk, holnap meg másként” – magyarázta. „El kell mondjam, hogy öt vagy hat korosztály végzett itt az erdészetiben, de senki sem tart ilyen találkozót. Egyébként telefonon tartjuk a kapcsolatot, másnál nem észleltük ezt az összetartást” – tette hozzá az 1934. december 25-én született Deák István, aki a találkozó emlékére ún. rubinoklevelet is szerkesztett, amit egymás között osztottak ki.

Zölde-Fejér Sándor: erdésztechnikusból építészmérnök

Zölde Sándor Kolozsváron él, de életútja Oroszfaluból indult. „Elemi iskoláimat Oroszfaluban kezdtem, két évet oda jártam, az úgynevezett lógóban. Akkor nem volt óvoda, úgy nevezték: lógó, ezt a tanító bácsi elismerte első osztálynak, mert az ötödikeseknek súgtam a szorzótáblát. Harmadik-negyedik osztályba már Kézdivásárhelyen jártam, majd öcsémmel beiratkoztunk a Római Katolikus Nagy Mózes Főgimnáziumba, ahol harmad-éven utolért a tanügyi reform, az intézmény átalakult erdészeti iskolává.

Akik harmadik gimnazisták voltak, kellett felvételizzenek, a negyedikesek közvetlenül mehettek. A négy év után erdészeti technikusi oklevelet kaptunk, majd Békásba helyeztek a vízierőműhöz, ott voltam jó pár évig, időközben tanulgattam románul, pótoltam a számtant és a fizikát, majd 1964-ben beiratkoztam a kolozsvári műegyetem építész karára, ott diplomáztam. Az egyetem után kihelyeztek a kolozsvári iparépítkezési tröszthöz részlegvezetőnek, hat hónap után kineveztek főmérnöknek, 27 évet dolgoztam ott. Majd jött Ceaușescu, jött a kémiai építkezési trösztök létesítésének az ötletével, ebből egy Kolozsváron, a másik Iașiban, míg a harmadik Bukarestben kapott helyet. Így lettem egész Erdélyben a kémiai építkezések vezetője, megkezdve Besztercenaszódtól Nagyváradig, Marosaknától Erzsébetvárosig, Segesvártól Medgyesig, de még Kiskapuson is. Aztán jött a forradalom, három és fél évet dolgoztam Németországban hat nagyvárosban mint építkezési telepvezető, 180 ember volt a kezem alatt.

Hazajöttem, céget létesítettem, azt jövő év októberében szeretném bezárni, mert a kolozsvári repülőtérrel még érvényes, garanciális szerződésem van” – mondotta az 1935. január elsején született szakember.

Bíró Lajos: az erdők visszaszolgáltatásában segédkeztem

Az 1935. február 8-án Csomortánban született, szintén Csíkszeredában élő Bíró Lajost hozzátartozói is elkísérték a találkozóra. „Erdésztechnikusként kerültem ki az iskola padjaiból, Bukarestben dolgoztam, majd 1956-ban katona lettem, utána elvállaltam a főerdészi tisztséget Kászonaltízben, ott voltam 1960-ig, amikor nyílt egy lehetőség, hogy vállalati ösztöndíjjal lehet menni egyetemre, megszereztem az erdőmérnöki oklevelet. Még nem is vizsgáztam, mikor kineveztek Csíkszentmártonba erdészeti vezetőnek. Amikor végeztem, átkerültem a megyei erdészethez mint technikai osztályvezető. Ott dolgoztam nyugdíjazásomig. Megjegyezném, hogy amikor adták vissza az erdőket, én voltam a megyében az a mérnök, aki fenntartotta ezt a dolgot, benne is vagyok abban az emlékkönyvben, amit kiadtak akkoriban. Ez annak betudható, hogy segédkeztem elkészíteni azt a dokumentációt, aminek köszönhetően a közbirtokosságok visszakaphatták az erdőtulajdont” – magyarázta.