Hazatérnek a hős német katonák

A szovjet csapatok már augusztus 27-én birtokba vették Sósmezőt, aztán szeptember közepére megszállták egész Háromszéket. Az Ojtozi-szoros felől behatoló ellenséges csapatokkal Berecknél és Lemhénynél a 8. székely határőr-zászlóalj és a német 4. hegyi hadosztály egyes alakulatai vették fel a harcot, de szeptember 4-re már vég­érvényesen a szovjetek kezére került mindkét település. A harcok zivatarában több magyar és német katona is akarva-akaratlanul lemaradt az alakulatától, aztán több napon át bujkált az immáron román vagy szovjet kézen lévő településeken vagy azok határában. Egyesek csodával határos módon elérték az egységüket, de legtöbbjüket elfogták, és az esetek többségében kivégezték az indulatoktól és vodkától feltüzelt ellenséges katonák.

1944. szeptember 12-én orosz katonák öt lefegyverzett német katonát kísértek a lemhényi id. Bod Imre házához. A négyéves „kicsi magyar világ” idején nála működött a Takarékpénztár, aztán itt rendezkedtek be a német tisztek, majd őket követték az oroszok. A német katonákat az udvar hátsó felébe kísérték, ott a falhoz állítva fegyverrel őrizték. Id. Bod Imréné éppen lucskos káposztát készített, az illata megcsapta a napok óta bujkáló, legyengült német katonákat. Kérték is az őrzőket, hogy ehessenek, azok azonban ügyet sem vetettek rájuk.

Id. Bod Imre jól értett németül, így tudta, hogy éhesek a legyengült katonák, és az orosz parancsnoknál kiharcolta, hogy enni adhasson nekik. Közben egy lovas kozák érkezett, és egy üzenetet adott át az orosz tisztnek. Ezt követően felgyorsultak az események id. Bod Imre portáján.

Az orosz katonák sebtében csomagolni kezdtek, a német katonákat meg hátrakísérték az udvaron. Bod Imréék, látva a lószekeret az udvar hátsó felében, arra gondoltak, milyen rendesek ezek az oroszok, lám, szekérrel viszik tovább foglyaikat. A katonák azonban nem álltak meg a szekérnél, a kertbe kísérték őket, ahol a legyengült német katonák kezébe ásót nyomtak, megásatták velük a saját sírjukat, aztán mindnyájukat belelőtték. Ezt követően id. Bod Imrére és fiára, ifj. Bod Imrére parancsoltak, hogy földeljék el őket. Id. Bod Imre titokban levette róluk a „dögcédulákat”, hogy amikor az események lecsendesednek, eljuttathassa hozzátartozóiknak. Egyik orosz katona azonban észrevette, kitépte kezéből, ráköpött, és visszadobta a gödörbe.

Aztán elvonultak az orosz katonák, el a románok, rendszerek jöttek, rendszerek változtak, de az öt német katona sírját azóta is sűrűn borították illatos virágok. A szocialista községvezetés többször is büntetésben részesítette a Bod családot, mindig magasabb kvótát rótt ki rájuk, amiért „az ellenség sírját gondozzák”. Bod Imre derék székely ember volt, és mindannyiszor kijelentette a kommunista vezetőknek, hogy „aki ott fekszik, az nem ellenség: az halott!”

A Bod család az őket ért megszorítások ellenére is 74 éven keresztül hűségesen gondozta az öt német katona sírját. Ahogyan a jelenleg 83 éves Bod Imréné Birta Klára nyugdíjas óvónő mondta, „ezen csak virág szabadott legyen”.

A rendszerváltást követően egy alsólemhényi fiatalembert, vitéz Lukács Botondot, a hadtörténelem lelkes kutatóját, az 1848–49-es szabadságharc katonai hagyományainak őrzőjét foglalkoztatni kezdték a Lemhényben zajlott világháborús események. Így kutatta fel többek között Balázs György százados vagy éppen egy ismeretlen csíki katona sírját, akiknek emlékezetére színvonalas megemlékezést szervezett mindenszentek ünnepét követően.

Ez a lelkes fiatalember nem elégedett meg csupán az események felderítésével, hanem hivatalos szervekkel is felvette a kapcsolatot a német katonák ügyében. Így történt, hogy koordinálásával november 30-án és december elsején egy, a hivatalos engedélyekkel rendelkező moldáv csapat exhumálta az öt elesett német katonát. Az exhumálás során a felszerelések és használati tárgyak mellett előkerültek a katonák azonosítói is, azaz a „dögcédulák”, amelyek segítségével pontosan beazonosíthatóak az elesett személyek. Az azonosítást követően a csapat felveszi a kapcsolatot a katonák leszármazottaival, így hetvennégy esztendő után végre hazakerülhetnek, és német földben pihenhetik örök álmukat a német hősök.

Lukács Botond 2015-ben lépett be a Székely Virtus Hagyományőrző Egyesületbe és kezdett tevékenykedni mint közhuszár. Családja és munkája mellett, szabad­idejét majdnem teljes egészében az 1848-as katonai hagyományok őrzésére, emlékhelyek felkutatására, rendbetételére, valamint – igazi lokálpatriótaként – Kézdiszék hadtörténeti vonatkozású eseményeinek minél hitelesebb feltárására szenteli. Mint katonai hagyomány­őrző, lelkiismeretes és kitartó munkája eredményeként csakhamar elérte a hadnagyi rendfokozatot. Hagyományőrző és hadisírkutató munkája elismeréseként 2018 nyarán nyert belépést a Vitézi Rendbe Budapesten, a belvárosi ferences templomban avatták vitézzé 2018. szeptember 29-én. Lukács Botond álma, hogy eljöjjön az az idő, amikor az összes katonasír feltárásra kerül; ha minden hősi halott nem is kerülhet haza, de minden sírra kerüljön egy mécses, egy szál virág a kegyelet és az örök emlékezet jelképeként.

Préda Barna