Harmadik karácsony

1978 karácsonya volt. A város utcáit alig araszos hó borította. Takarékos világ járta akkoriban. Hol volt már a ’60-as évek bősége?

Az országszerte híres élvállalat, a szocialista munkaverseny hétcsillagos kitüntetettjének igazgatója ma kegyes volt alkalmazottaihoz. Betartotta a nyolcórás munkaidőt, így senkinek sem kellett túlóráznia. A vállalat geológusnője a kapunál várt egyik kolleganőjére, aki egy nejlontasakba burkolt csomagot adott át neki, majd együtt indultak hazafelé.

– Köszönöm, Erzsike a házi készítésű szaloncukrot. Nekem két kiló narancsot sikerült szereznem, egyik a tied – mondta. Aztán szép karácsonyt kívánva egymásnak elváltak útjaik. Abban az időben a szaloncukrot házilag készítették, mert az üzletben csak a benfennteseknek jutott pár dobozzal. A narancsot, kávét, datolyát és efféléket csak a pártkabinet boltjából lehetett beszerezni ismeretség által. Minden „luxuscikknek” számított.

A korán sötétedő estében hamar elindult az angyal. A kövek asszonyának otthonában már készen állt a karácsonyfa, mire a közeli faluból megérkezett hatéves kislánya az apai nagyszülőkkel. Nemsokára a különvált apa is betoppant. Ma békés, meghitt volt a hangulat, de az asszony úgy érezte, valami mégis hiányzik. Hiába csendült a magnószalagról a híres budapesti gyerekkórus karácsonyi dalcsokra, az anya másra vágyott, élő zenére. És akkor így szólt lusta családjához, mert tudta, őket ma este már nem lehet kimozdítani otthonról: elmegyek a kilenc órai rövid misére, mielőtt az éjféli megkezdődne.

A város kis temploma előtt jókora embertömeg nyüzsgött. Mindenki be akart jutni a zsúfolásig telt templomba. Nemhogy a mostani, pompás millenniumi templom nem létezett, de akkor még a kényszer megoldásként épített „csűrtemplomnak” sem volt híre-hamva. Az áradat az asszonyt is magával sodorta a harangtorony alatt. Egy adott pillanatban a karzaton találta magát. Így is jó lesz, gondolta, és megállt az orgonához préselődve.

Megkezdődött a szentmise. A kántor buzgón köszörülte torkát, néhányat köhintett is, de éneke ennek ellenére ugyancsak tompán hangzott. Reménytelenül berekedt, valószínűleg megfázott. Az asszony mellette csengő hangon, felszabadultan énekelt. Csak a Mennyből az angyal második szakaszánál vette észre, hogy egyedül maradt: a kántor pedig az orgonán kíséri, anélkül, hogy énekelne. Kissé megijedt, de a férfi biztató tekintetére folytatta, most már csak a kottát figyelve. És végigénekelte a mise összes karácsonyi dalát.

Akkor este a csíkszeredaiak nem tudták megfejteni, ki lehet az új kántornő, akinek kellemes mezzoszopránja sztereóban árad a templom hangszóróiból. A mise végén a férfi így szólt hozzá: árulja el, asszonyom, kicsoda maga, hogy így tud énekelni? Egy öreg kántor öreg leánya – hangzott a kuncogó felelet, és szép karácsonyt kívánva elvegyült a lépcsőn lefelé hömpölygő tömegben.

Az utcán komótosan bandukolva így kacarászott magában: ó, ha tudná a jó ember, hogy ezt a játékot hányszor játszottuk apával, nem csodálkozna így! És egyszerre megértette, erre az ajándékra vágyott, a közös ima, a közös éneklés semmihez sem hasonlítható lelki balzsamára.

Ez a karácsony, a lelki béke és megtisztulás karácsonya volt rohanó életemben.

Zsigmond Enikő