Hány hét a barbár világ?

Évfordulók, drámai történések törékeny törzséhez kötjük mi, európaiak a történelmi korszakváltások kezdetét és végét. Az ókor szélét és hosszát már pusztán formaságból se tudjuk fölmérni iskolás, akadémiai és más szinten. Az egyház(ak) vezéregyéniségei könnyebben méricskélnek korokat a végtelennek tűnő történelemben, mint a világi vezérek. Mi, magyarok sok és sok nagy győzelem után kénytelenek voltunk elfogadni a megállapítást, hogy minálunk a középkor vége az elvesztett mohácsi csata, 1526, punktum.

Hallom, hogy rövid volt a középkor. Mély lélegzeteket veszek, fontolgatom, vajon mi maradt ki, és mennyit kellene nyújtani utólag, hogy hiánya ne lenne. Cellarius a maga idejében nem minden befolyás nélkül jelentette ki, a középkor kezdete a milánói ediktum s azzal a kereszténység elfogadása 313-ban. Annak a vége, az újkor kezdete 1453-ban, Konstantinápoly bevételével. Pancsolnak ugyan az időben a világi tudósok is, könnyű a végtelent darabolni. A Római Birodalom végső bukása, 476 is egyeseknél korfordulót jelent mindmáig, az újkor nyitányát.

Mit is kezdett az ember s az emberiség annyi korfordulóval meg korszakhatárral? Ázsiában, Afrikában, Óceániában csak legyintenek ezekre az adogatásos adatokra. Japán, Ázsia rá se hederít, hiszen másképp történtek szerte a világban a győzelmek és pusztulások. Itt, most a 21. században azon gondolkodunk, ugyan mi maradt ki a mi középkorunkból, ha azt rövidnek mondjuk. Mit kellene még beletuszkolnunk, hány ezer várat és templomot, hány millió halottat, hogy mindenki elégedett lenne? VIII. Henrik angol király egyszerűen levetette a keresztény hitet, ki a szigetállamból is, létrehozta az anglikán államegyházat, hogy ne kelljen a pápától válási engedélyt kérnie hat házasságához; a hat feleségből kettőt gátlástalanul kivégeztetett.

Tegyük hozzá, ez a két asszonygyilkos „válóper” a milánói ediktum számítási pontja szerint már az újkorban történt. Van annyi fájó cinizmus bennem, hogy kérdezném hangtalan: talán ezt a két szörnyű gyilkosságot is bele akarták volna még tukmálni a középkorba a késeiek, az újkoriak? Mennyiben új ez mostani kor? Érvényes-e a jelzős szószerkezet a barbár középkorról?

Tapad a jelző a főnévre. Újkor a középkor után, természetes. Tapad hozzá a szenny, mint vadonatúj cipőhöz a sár is. Nem volt jelen se Mohácsnál, se Milánóban a bíró, aki figyelmeztette volna az újkor uralkodóit méltó viselkedésre a küszöbön. Mint mondottam, küszöb nem vala, a népek igyekeztek megélni, ha egymás rovására is. A pelenka volt új, a bölcső a régi. Mintha mi se történt volna, jött többek között a harmincéves háború, mint bizonyosság, hogy Európa országai nem tudják eltartani fényben és dicsőségben uralkodó családjaikat, azok rokonságát, kell a föld s annak termése a nyomor nyomán… Ne vádoljunk senkit a múltért,/ A vád már úgyis hasztalan(…), jegyzi Ady Endre a mi oldalunkon (Félhomályban).

Szerelem fogytán történt ez a vallomás, nem Mohácsnál, a rettenetesen ostoba magyar hadvezetés és vereség után. Az újkorban épp úgy folytatódott valami okból az emberiség bűnhődése. Ma se tudjuk, miért. Egymás nyomában érkeztek az ötletgazdag milliárdosok. Volt, mikor megdühödött sokmillió ember, vívott gyermekei, faja igazáért és kenyeréért – és újból és százszor is mások aratták le a babért.

A legújabb kornak sosincs küszöbe. Abban minden új, beláthatatlan és kilátástalan. Vannak ugyan történelmi hétköz- meg ünnepnapok, gyásznapok bővebben. Vajon lesz-e világi vagy egyházi uralkodó, aki majd visszatekint a 21. századi Európára és ediktumot, rendeletet bocsát ki az új kezdet eleve lekésett állomásairól?

A tényekbe alig merek kapaszkodni, mert azok égetnek, késelnek genetikus kedvtelésből is. Nem nagy vakmerőség azt állítani, hogy Európa az emberiség történetében egyedi, sose rémálmodott öngyilkosságra ítélte önmagát néhány év alatt. Ingyenes hajókon szállítják szakadatlanul az előre és utólag is megfizetett beözönlők millióit erre a nyamvadt földrészre, melynek népessége alig három évtized alatt elviselte két rettentő világháború kínjait – mondhatni gőgös-gangos, úri passzióból. És most önmagára rendeli-engedi az afrikai, ázsiai százezreket, azt is tudván, hogy nincs megállás, nincsenek ediktumok és érvényes, megéltető szerződések. Ki beszél ma már középkori barbárságokról? A legújabb kor utolérhetetlen abban az autodaféban, amelyet megél, megélünk. Innen bizony dalolva megyen Európa a mennybe, ha ezen az úton tántorog tehetetlenül. Ijesztő a feltámadt középkor. És én sem, százmilliók sem képzelődnek, csak didergünk látványos pusztulásunkat megélve – tétlenül. Mert hiszen védekeznünk se szabad a Soros-féle ediktumok ellen.