Gyémánttalálkozó Baróton

Az osztályfőnöki órát Eigel Ernő, a baróti középiskola volt matematikatanára és igazgatója tartotta, aki mindenekelőtt rendkívüli örömét fejezte ki amiatt, hogy jelen lehet a találkozón, és köszönetet mondott a Jóistennek is, hogy egykori diákjai is szép számmal megjelenhettek, hiszen, mint humorosan megállapította, ők is meghaladták már az országban statisztikailag várható átlagos életkort.

– Hatvan év alatt sok minden fejről lábra állt, és fordítva, de a minket összetartó erő ugyanolyan nagyfokú maradt. Tanári tapasztalatom szerint is a 14–18 éves korban kötött barátságok életre szólóak, ez az a kor, mely nagymértékben befolyásolja életünk későbbi szakaszait. Életem nagy élménye ez a találkozó – fogalmazott.

Hozzáfűzte, nem készült előre írt szöveggel, hiszen azoknak mindig van egy mesterkéltség-hatásuk, „amit viszont kapásból mond az ember, az szívéből jön.” A már ősz hajú, többen a dédnagymama vagy dédnagytata szerepét is betöltő egykori diákok az elmúlt találkozásuk óta eltelt esztendők történéseit osztották meg egymással, olykor kikerekítve azt több évtizedes távlatra is.

– Mi értük a kicsi magyar világot, aztán a vörös csillagos „földi paradicsomot”, majd a változást, végül ezt a nagy demokráciát is, amikor mindenkinek mindent szabad. Eigel tanár úr annak idején számolni tanított minket. Most megszámláltattunk, és beszámolunk, de a „kiszámolásunkig”, reméljük, még van – mondta egyikük a szójátékkal az egykori számtanórák emlékét is idézve.

Belecseppenve a slamasztikába

Érdekesség, hogy a most hatvanadik érettségi találkozójukat ülő diákok voltak a harmadik nemzedék, mely elballagott a baróti középiskolából az 1955-ben és 1956-ban búcsúzók után. Eigel tanár úr néhány szóban felelevenítette azt a korszakot is. Mint mondta, ő a középiskola második évében került Barótra, és egyenesen „belecseppent a slamasztikába”, vagyis igazgató lett, bár nem értette, miért pont őt nevezték ki. Aztán mégis talált rá magyarázatot, éspedig azt, hogy történetesen a rajoni és a tartományi főtanfelügyelő is nő volt: „Ennek következtében lettem igazgató, kellett egy férfi is a gátra” – magyarázta tréfásan.

„A középiskolát ekkor még bölcsőben ringatták, gyakran tisztába kellett tenni” – jegyezte meg ezután. Elmondta, akkoriban nem volt túljelentkezés a középiskola osztályaiba, áprilisban, májusban úgy kellett végigjárni Erdővidék falvait, és verbuválni a gyermekeket.

– Minden faluból kiírtam a legjobb tanulókat, aztán személyesen felkerestem őket. Mikor beléptem egy-egy portára, hirtelen azt is felmértem annak állapotából, hogy a leendő diákunk szülei tudják-e majd fizetni a baróti bentlakást vagy sem – emlékezett.

A baróti középiskolánál töltött éveit „tanári gyermekkorának” nevezte a volt igazgató, aki Barót után Csíkszeredában tanított 1994-es nyugdíjba vonulásáig. Az utolsó négy évre, mint pedagógusi pályafutásának legnehezebb időszakára emlékezett vissza, ennek oka a káderhiány volt. Nyugdíjazása után öt évig Gyulán is tanított; erről az időszakról csak annyit mondott: „Magyarországon mindig pofán akartam rúgni azokat, akik folyton megkérdezték, honnan tudunk mi magyarul?” Családjáról is mesélt: két fia van, ám mindkettő külföldön él, egyikük 1984-ben, a másik 1990-ben hagyta el Romániát. Végül úgy összegzett pályafutásáról: „a futást lassítani akartam, de nem sikerült.”

Az anyagiak és a szeretet

A véndiákok nevében Deák Vilma, a találkozó szervezője úgy fogalmazott, az eltelt évtizedekben egyikük sem szégyellte, hogy a baróti középiskola tanulója volt, mindnyájan megállták a helyüket az életben, emberként, magyarként egyaránt. Bár azt mondta, részéről e találkozó megszervezése volt az utolsó, többen jelezték, számítanak rá öt év múlva is.

Az egykori tanulókat a Baróti Szabó Dávid Líceum jelenlegi igazgatója, Cristian Claudiu is köszöntötte, aki párhuzamot vonva a most érettségizni készülők és a hatvan évvel ezelőtt vizsgázók között, megállapította, hogy míg előbbiek inkább az anyagi perspektívákat tartják szem előtt, utóbbiak közül a találkozón azokról senki se beszélt. „Az anyagiak jönnek és mennek, ám ezúttal is nyilvánvalóvá vált, hogy az életben nem ez a fontos igazán, hanem egymás megbecsülése, és a szeretet, mely örökre összeköthet bennünket” – nyomatékosította.

Az osztályfőnöki óra után elhunyt tanáraikra és osztálytársaikra is szántak néhány percet a véndiákok, megkoszorúzva az iskola udvarán emlékükre állított kopjafát. Az egyik osztálytárs, Nagy Levente lelkész itt a következőket mondta: „Az élet értéke nem az évek hosszúságában, hanem minőségében rejlik. Neveitek bár a mennyei tablóba vannak már beírva, azok megmaradtak a mi szíveinkben is. Az emlékező ember boldog ember, mert az emlékek nem a porba hullnak, hanem megsimogatják a lelkeket”.

1957-ben a baróti magyar tannyelvű középiskolából (ahogy azt a tablóképen írja) összesen 48 tanuló ballagott el két osztályból, egyiknek dr. Bartha János, a másiknak Khell Tibor volt az osztályfőnöke. Az osztálytársak közül tizennégyen elhunytak, a találkozón, mely a baróti Rózsa vendéglőben folytatódott, tizennyolcan vettek részr. Itt jelenlétével megtisztelte őket egy másik tanáruk, Boér Imre is.