Galádok szeme fáj a fényben

Aradon készül a kőkemény kenyér. Azon még egy Habsburg hóhér is megél. – Ó, csak ne veszítse el e tájbéli magyar a reménytelenséget. Az ég fölemel, majd földhöz vág, hogy az is kiéget. – Valami mindig készül, sebesre kékül magyar földön. A szerkesztőségben rebeg az Éváink napja. Maga az ajándék is örvendez, mennyire jó helyre került és kerül.

Poharak, a rettegéstől távol tartó életelixírek kerülnek elő a Sajtópalota minden sarkából, hogy az Isten éltessen mindenkit, mert abba tán egyenként magunk is belekerülünk emitt, Székelysepsiszentbudapesten. – Hogy maga miket talál ki! Látszik, hogy székely. – Édes Éva, magában gyöngyharmatot se válthat a kétely. – Minden szó, amit leírok, vaspánttal kötődik Erdélyhez, igen a masszívra alázott magyarsághoz, másért és más miatt miért is lennénk együtt ünnep- és miesnapokon?!

Mintha szalagos ostorral vágna arcon fényes délben a nemes Hortobágy pásztorlegénye – úgy ér mindannyiunkat arcon, vesén, ágyékon a kollégával berobbanó hír: – a diktátor menekül, emberek! Kívülről, idegenként nézve úgy mutathattam a fejek fölé emelten, Éva mellett s tán fölé is, ahogy mutathatott gróf Széchenyi István, miután kijelentette az Országgyűlés alsóházában, 1825-ben: minden birtokom egy évi jövedelmét ajánlom fel az Akadémia létrehozására.

Odafenn a hűség melegít, nem a fütyülős barackpálinka. – Szóhoz jutottam, letevének ujjongva: főszerkesztő úr, azonnal állítsuk le a nyomdát. Az első oldalt a román sátáni diktátor ékesítse most, ki nem egyszer nevezte a magyar népet szemétnek a szocialista táborban.

Soha akkora ünneplő tábort, mint akkor Budapest főterén, a Blaha Lujzán. Százezrek lobogtatták az Esti Hírlapot. Menekül a sátán, jöhetnek az angyalok. Boldog végre a nemzetünk, nem járhatunk örökké gyalog. – Temesváron valami kitört, s a nyavalya töri, azt hittük, a kommunistákat. – Ámulni lehet, szánalmasak a megcsalattatottak.

Hír jön, Aradon gépfegyverek is ropognak. – Lövettek az elvtársak égre, ágra, madárra, csak higgye ideig-óráig a nép, hogy kitört végre egy (A) román forradalom. – Budapesten s szerte az országban elindultak karavánok, óriás-teherautók a Blaha Lujza tér felé, mindenütt gyűjtöttek az erdélyi felkelők javára, szegények s bárólók asztalára, hogy jobb lenne végre a román világ. – A diktátort kinyiffantották, s a mi lapunk lobogott egy ideig az „elsők” között. Az Esti Hírlap mintegy elirányító volt az adakozók számára, merre is kell menni Erdély felé, hol lehet lerakni a nép, az ország alamizsnáit, hogy éhes gyermekek, anyák és nagytaták ujjongjanak az éhség prérijén. – Hogyan él meg az a nép, melynek mindennapi kenyerén szilvalekvár helyett a Sors kesereg? – Cipőt vigyetek, december van, sokat, Isten is megsegíti az adakozókat. – Miféle nép az, mely a nagy idegenségben sírva fogadja naponta a Nagy Koldusok alamizsnáját?

Aradtól Csíkszentmártonig a gyűlölet zuhatagát dirigálják máig is a fejünk fölé. – Az igazság lángját lecsavarták, galádok szeme fáj a fényben. – Léggömbökből nem lehet világjárót eszkábálni. A benned lévő reményt erősítse az, hogy láttad, ha bajban vannak a tieid, egy egész ország megmozdul segedelmére. – Akik a gyűlölködés kenyerén nőttek hatalmas törpékké, nem rendelkeznek az adott világ örök igazával.  

Az erdélyi nép nekivetkőzött. Aradon, ahol a Tizenhármak 1849-ben megtörték a kőkemény fekete kenyeret, ismét a holtak uralkodtak a lelkek felett. Temesvár az igazak imaháza volt egy ideig. Olyan forradalom vala, melynek csövei műanyagból, s az ágyúkból kőkemény cipókat lőttek a szabadságra éhes, szomjas népre. Magyarország, más népek is, mindenki adni akart minden jóból sokat tova kelet felé, mert a diktátornak immár annyi. – Már ott tartunk nélküle is, hogy tilos a gyász is ebben (abban) a honban, hol diktátorok toroznak máig, lövetve ágra, madárra, égre. – Kormányaik gyűjtik szorgalmasan heti elszámolással a műanyagokat az újabb és újabb, hasonszőrű forradalmakhoz. – Sütik Aradon a kőkemény kenyeret. Tán egyszer az Isten is megemleget.