Fürdőkultúra

Fényűzés bizony a fürdőzés! Idő és földrajzi hely, no meg a társadalmi környezet határozza meg, s az ember diszpozíciójára, hangulatára lehet kedvező hatással.

Távol esik ugyan tőlünk, székelyföldiektől a mi vízi városunk, a római Aquincum, illetve a mai Budapest, de azért Háromszék nem egy települése igazi vízi falunak tekinthető. Gyógy- és élményfürdőket nem találni ugyan szülőfalumban, de a kanyargó Kászon pataka mondhatni bejárja Kézdiszentlélek minden falurészét, s csak ezután halad tovább, igyekezvén, hogy elérje a Feketeügyet. Északról jődögél, s elhagyva Szárazpatakot, az egykori Mikes–Tarnóczi-várkastélyhoz tartozó lapályt, a Kasolyát keresztül-kasul vágva érinti a Felszeget s a Vármegyét – itt öleli magához a Peselnek patakát –, majd a Porond, a Vízága, aztán a falu központja s az Alszeg következik, több kisebb-nagyobb kanyarulatot véve ezalatt.

A falun áthaladó két főútvonal, a Kézdivásárhelyről a Kászoni-medence, illetve a Szentföld falvai felé haladó többnyire tisztes távolból követi a patakot, de két rövid szakaszon párhuzamosan haladnak, a telkek pedig hol jobb, hol a bal partján vagy éppen mindkettőn a patakig nyúlnak, így sokak mondhatják el, hogy saját levük van. Irigyeltem is egyeseket ezért gyermekkoromban! Nem gondoltam meg akkor, hogy áradáskor őket bizony meg-meglátogathatja, benézhet még házukba is, otthagyva iszapos nyomát...

Amíg nem szorították beton- és kőfalak közé a kanyargó Kászont, közvetlen közelségét élvezhette a vízi falu minden lakója, apraja és nagyja, mi több, ember és állat egyaránt. Sőt, élvezte is! Virágzott a fürdőkultúra a múlt században, kiváltképpen a férfiak és gyermekek körében. Ha kevesebben is, de a nők is ugyancsak tudtak örülni a patak selymes vizének nyár idején. Sokféle meggondolás, társadalmi előítélet, megannyi gátlás, nem utolsó sorban a különleges kellékek, a fürdőruha teljes hiánya tartotta vissza többségüket a szabadvízi fürdőzéstől. Esetleg testvérek vagy meghitt barátnők találták meg a módját, hogy ilyesféle élvezetet engedjenek meg maguknak. Persze hogy vízbe érve kacarásztak, sikongtak és – miért ne! – pajzán gondolatok is megfoganhattak bennük. Egyikük mondá: Ja-ajj te, Terii!, másikuk  meg: Ja-ajj te, Borii!

A gyermekek és férfiak zajosak voltak, kedvük magasra hágott a délutáni órákban. Belegázoltak a vízbe, lubickoltak, locsolkodtak, az ügyesebbek és bátrabbak meg fejest vetettek, mások, amilyenre sikerült... Nem volt akkor fürdőszoba a lakásokban, még fürdőkád sem, így ha elviselhetetlen volt a meleg, a nagyapám korúak is odahagyták a bádog mosdótálat vagy a fából készült mosókádat meg csebret, s irány: a patak. Mit sem adtak a divatra, csak vizet lásson öreg testük!

Volt is olyan fürdőruha-bemutató ilyen alkalmakkor, amilyet ma el sem tudnánk képzelni. A kisgyermekeké volt a legegyszerűbb, anyaszült meztelenül élvezték a vizet, a parton pedig a napot. Az iskoláskorúakon viszont már rövid szárú, általában fehér vászonszövetből készült fürdőnadrág vagy klottgatya volt még hatvan-hetven évvel ezelőtt, az apáknak viszont megtette a nyári, sliccel ellátott, varrónő készítette alsó fehérnemű is. Egyeseknél ez akár szárközépig is érhetett. A fontos az volt, hogy élvezhessék a vizet. Borultak nagyokat, s úsztak, ki ahogy tudott, többnyire a kutya- és hátúszást „uralták”.

Előbbi úszásnem erősen tanácsos is volt Vince bácsinak, a suszternak, aki lévén, hogy kis árnyékos műhelyében sem bírta elviselni már a hőséget, hamarjában minden göncét, még alsó fehérneműjét is levetette magáról, kivéve hosszú, nyakba akasztható s derékban megköthető melles surcát, s igyekezett a kertje végében lassan áramló, éppen göbét formáló patak irányába. Ámultak s derültek is az idősödő férfin a szomszéd gyermekek, amint úszás közben a csóré feneke, mint két fél fehér cipó a vízfelszínen világított és himbálódzott...

A falusi székely fürdőkultúra nagy dicsőségére!