Essünk kétségbe?

Bizony meggondolkoztatott az udvarhelyi eset! Ennyire lealacsonyodjanak országos szórású televízióadók! Felpörgessenek egy olyan esetet, amitől még a legbutább embernek is ódzkodnia kellene! Világos, valakiknek nagyon szükséges felzaklatni a kedélyeket, elterelni a figyelmet súlyos kérdésekről. Persze, a hírközlés hatalom, s akinek kezében van, az a közhangulatot mélyen befolyásolni tudja. El tudom képzelni, hogy azok az emberek, akiknek nyomoráról ugyanezek a tévék időnként képeket sugároznak, s pár lejt érő adományért földig hajlongnak, könnyen elhiszik, hogy mi, magyarok egyszerűen felfaljuk a velünk együtt élő (pontosabban: ideköltözött) román nemzetiségűeket.

Az udvarhelyihez hasonló rémhírkeltés nem volt ritka nálunk sem. Mindjárt a rendszerváltás után, a helyi román lap egyik, egyébként kiegyensúlyozottnak tűnő munkatársa egy hideg téli napon azzal a rémhírrel robbantott, hogy a textilgyári bölcsődéből a román gyerekeket lenge öltözetben kirakták az utcára. Persze, a magunk rendjén mi a magyar lapban visszautasítottuk ezt a hazugságot, de az országos média már felkapta ezt a borzalmat. Ugyanaz a szerző más alkalommal azzal állt elő, hogy a vasútállomásról befelé jövet nem is hall román szót. Én akkor azt válaszoltam neki, hogy mutassa meg a nagyapja sírját! El kell mondanom, nem is egyszer kerestem meg az egy emelettel fölöttünk székelő román lap munkatársait ilyen ügyekben, olyan dolgokat próbáltam személyesen megbeszélni, amelyekkel nem feltétlenül kell a közvéleményt háborgatni. A válasz ma is érvényes: ezt várják el tőlük! Nemrég ugyancsak az egyik televízió műsorvezetője tette fel a nagy kérdést: tényleg, ha ő Sepsiszentgyörgyön kenyeret kér románul, nem szolgálják ki?

Sorban álltam a központban friss perecet vásárolni. Hallom, hogy az egyik előttem álló románul kéri a perecet, a kiszolgáló pedig éppolyan udvarias volt vele szemben, mint bárkivel. Az előttem állónak elmondtam a nem sokkal korábban elhangzott tévés szöveget, s mikor jelezte, hogy nem érti, elmondtam románul is. Nem kommentált, de a perecesnek megköszönte a kiszolgálást. Mint mások is. Mindezt azért írom le, mert hiszem, román nemzetiségű ismerőseink és nem ismerőseink között sokan akadnak olyanok, akik ha hangosan nem is (mert nem merik), de magukban legalább legazemberezik az udvarhelyi provokálót.