Előre az Úz völgyében

Rendhagyó, mert első ránézésre történelmi szakmunkának tűnik, erőssége (inkább) az, ahogyan emberközeli nézőpontból igyekszik megvillantani történelmünk egyik parányi fejezetét. Azt a fejezetét, amikor magyar katonák utoljára vívtak győztes háborút Erdély védelmében. És egyben arra is rávilágít, hogy az Úz völgye nem csak az utóbbi években, hanem évszázadok óta civilizációs ütközőpontnak számít.

A Ferenc Ferdinánd osztrák–magyar trónörökös szarajevói meggyilkolása által kiprovokált első világháború 1914. július 28-án tört ki az Osztrák–Magyar Monarchia Szerbiának intézett hadüzenetével, gyakorlatilag a Német Császárság, az Osztrák–Magyar Monarchia, az Oszmán Birodalom és Bulgária alkotta központi hatalmak, valamint az antant szövetségi rendszert képező Oroszország, Nagy–Britannia és Franciaország között. Románia – bár addigi külpolitikájával inkább a központi hatalmak kegyeit kereste – 1916. augusztus 27-ig megőrizte semleges státuszát, amikor is hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. A hadiállapotot kinyilvánító diplomáciai nyilatkozat átadásával közel egyidőben három román hadsereg kezdte meg a Kárpátok átjáróin való előretörését. Az antanttal kötött katonai egyezmény előírásai szerint a román hadműveletek stratégiai célja Budapest elfoglalása (Erdélyen át), az osztrák–magyar erők összeroppantása volt.

A román királyi csapatok kezdetben komolyabb ellenállás nélkül nyomulhattak előre a védelem nélkül talált területeken, több száz­ezres tömegű civil lakosság menekülését idézve elő ezáltal. Az oda irányított, illetve ott megszervezett osztrák–magyar 7. és 1., valamint német 9. hadseregek azonban hamarosan átvették a kezdeményezést, ellentámadásba mentek át, és a szeptember 30-ra befejeződött nagyszebeni csata, amelyben majdnem három teljes román hadosztály semmisült meg, továbbá a persányi és a brassói vereségeik (október 5–8.) végleg megpecsételték az Erdélyben harcoló román csapatok sorsát. Megkezdődött a visszavonulásuk, nagyjából azon szorosok, átjárók irányába, amelyeken keresztül betörtek.

Az Úz-völgy felé visszavonuló román erőket kezdetben közvetlenül a cs. és kir. 1. lovashadosztály üldözte, amely Nagysink irányából a Hargita-hegység irányába nyomult előre, október 9-én a Tolvajos-tetőn érte utol a román utóvédet, október 11-én vonult be Csíkszeredára, Csíkmindszenten, Csíkbánkfalván keresztül érte el az Úz völgyét. Az alakulat főoszlopa a völgyben tört előre, egyes részei Csíkszentkirályon, Csíklázárfalván keresztül Kászonfeltíz irányába mozogtak. A lovashadosztályt hamarosan felváltotta az Előre néven közismert, a kassai 9., a miskolci 10., a munkácsi 11. és a besztercebányai 16. gyalogezred alkotta kassai m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály, amely október 15-én lépte át a keleti magyar–román határt.

A továbbiakban a frontvonalak jórészt lemerevedtek ezen a szakaszon, holott a hadosztály egységei (egy időben a német 225. hadosztály, valamint hosszabb-rövidebb ideig más osztrák–magyar alakulatok is harcoltak a térségben) még több mint egy évig álltak itt szemben a román, majd az őket felváltó orosz csapatokkal. „Az Előre hadosztály az Úz és a Csobános völgyét és az ezeket kísérő magaslatokat védte. Német egységek is harcoltak itt, soraikban – legalábbis Sebő Ödön szerint – egy bizonyos Erwin Rommellel, aki később altábornagyként a második világháború egyik meghatározó szereplőjévé vált… És bizony székely katonák is dicső helytállásról tettek itt tanúbizonyságot, főként a híres Tigris-zászlóalj kötelékében, mint például a hősi halált halt Székely István őrvezető és Tóth István szakaszvezető” – olvashatjuk a szerkesztő által jegyzett Előszóban.

A hadosztály 1917. március 8-án, a Magyarós-tető visszafoglalásával valósította meg legjelesebb fegyvertényét, amelyet aztán a háború végéig sikerült is megtartani. A Keleti–Kárpátok szorosaiban a magyar és székely katonák bebizonyították, hogy fegyverrel lehetetlen legyőzni őket, amikor hazájuk védelme a tét.

Az Úz völgyében, illetve közvetlen környékén zajló harcoknak állít emléket ez a kötet, amelynek vezérfonalát az egykori 10-es honvéd, Sassy Csaba 1931-ben Miskolcon, Hét ország frontján, 1915-18 címen megjelentetett háborús naplója képezi. A szerkesztő ehhez számos más korabeli visszaemlékezésből, ezredalbumból válogatott össze az 1916-1918-as Úz-völgyi eseményekhez kapcsolódó részleteket, naplószerűvé összeszerkesztve azokat, egyfajta felvezetőként pedig Halász Gyula jeles földrajztudós 1917-es keltezésű visszaemlékezése szolgál.

A harctéri naplót Gottfried Barnának, a Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltára főlevéltárosának bevezetője, valamint Tamás Sándornak, Kovászna Megye Tanácsa elnökének az Úz völgye térképi megjelenítését elemző, rendkívül gazdagon adatolt dolgozata egészíti ki, helyezi azt értelmező keretbe. A budapesti HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum több mint 130 korabeli, az Úz völgyében készült, többnyire eddig meg nem jelent háborús fotót bocsátott a szerkesztő rendelkezésére, ezek mellett Kövér Gyula ugyancsak egykori 10-es honvéd helyszíni rajzai, karikatúrái képezik a 380 oldalas, igényes kivitelezésű könyv képanyagát, amelyet kedden Kézdivásárhelyen, szerdán Sepsiszentgyörgyön mutatnak be 18 órakor.