Előhang a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum Petőfi-tárlatához

            Válaszoló lénynek mondják az embert, viszont nem téveszthetjük szem elől, hogy helytálló és hiteles válaszokat csak világosan megfogalmazott kérdésekre lehet adni. A megismerést a helyesen feltett kérdés indíthatja el, a kérdező pedig, ha az emberre, valamint az emberi viszonylatokra irányul érdeklődése, nem nélkülözheti a morális alapot. A megtalált vagy meghozott érvényes válasz aztán előrelendítheti életünket.

            Ha éppenséggel történelmi jelentőségű változások idején élsz, mind a kérdéseid, mind a válaszaid rendkívül felértékelődnek. Nagy horderejű folyamatokat indíthatnak el, és hosszú időre megszabhatják azok irányát. A forradalom és szabadságharc időszakában például Petőfi Sándor versei által vetett fel világos kérdéseket az egyént, a társadalmat s a nemzetet illetően, s keresett érvényes válaszokat.

            Különben már a huszonkétéves fiatalembert foglalkoztatta, hogy költőként eléri-e, hogy a haza fiának nevezzék majd, illetve az, hogy népe a felemelkedés, a haladás vagy a hanyatlás történelmi küszöbe előtt áll-e? Mindkét kérdés felmerült benne ugyanazon rövid időszakaszban, 1845 október–novemberében. Erről tanúskodik a Szemere Pálhoz és A hazáról című verse.       

Úgy tűnik, éppen egy ilyen, a magyar nemzeti költő szerepére készülő s a hazafiság érzésétől áthatott fiatalembert ismerhetünk meg Barabás Miklós Petőfit ábrázoló álló derékképét szemlélve. A hátratett kezű, egyenes testtartású ifjút magyaros felöltőben, zsinoros atillában, rojtos végű nyakkendővel, komoly arccal és távolba néző ábrándos tekintettel ábrázolja az 1845-ben, Vahot Imre lapszerkesztő kérésére készített Barabás-portré, amelyet a kortársak sikerültnek tekintettek.

            A következő egy-két évben aztán Petőfi elérkezett az emberi és költői kiteljesedés útjára. A hazafiság mint elsőrendű gondja és gondolata végigkísérte ezen az úton, de immár határozottan szólalt meg a társadalmi igazságosság és szabadság, illetve a forradalom kérdésében is. A költő ismertsége olyan fokú lett, hogy egy-egy versét már nemcsak az irodalmi élet fórumain kommentálták, hanem besúgói jelentések tárgyát képezték, amelyek adott esetben egyenesen a bécsi rendőrminiszternek készültek. Egyik szerint „Petőfi állítólag határozott költői talentum, de forradalmi érzésű és egész egyéniségéről ítélve, veszélyesebbnek látszik, mint az ellenzéki raisonneurök nagyrésze.”

            A haza című versnek egy eredeti fogalmazványára is hivatkozik különben a Petőfi-irodalom, amely nem a honfibúban virrasztó költőt idézte, hanem a cselekvő hazafit, aki kész áldozatot is hozni a hazáért: „Oh, hogy csak könnyet onthatok, / Csak gyáva könnyet a honért! / Miért nem hí, miért nem int hát, / Hogy kebelemből ontsak érte vért?” 

A „miért nem hí” kérdésre aztán alig két év múlva, a Nemzeti dalban hangzott el immár a minden magyarhoz szóló határozott felszólítás: „hí a haza!” Történelmet alakító kivételes helyzetben lépett fel Petőfi mint nemzeti és forradalmár költő azokban a márciusi napokban. Nem sokkal később, május végén vagy június elején készülhetett Barabásnak ezt a költőtípust ábrázoló álló térdképe Petőfiről. Ugyancsak sötét színű zsinorozott attilában jeleníti meg a költőt, de már a kihajtott fehér inggallér a figura társadalmi radikalizmusát hangsúlyozza. Az újabb kellékek aztán, az oldalán hordott kard, amelynek markolatján bal kezét nyugtatja, továbbá a nemzeti színű karszalag s szíve fölött a korona nélküli, tehát republikánus címerkokárdával a forradalmárt teszi láthatóvá. Tekintete ezúttal határozott célpontra összpontosul, egész lénye cselekvésre késznek mutatkozik.

Az Alföld fiának és Székelyföld szülöttjének a találkozására Pesten került sor tehát több alkalommal 1845 és 48 között, aminek nyomán nem egy hiteles Petőfi-portré készült. Kijelenthető talán, hogy döntő mértékben ezek az ősforrásai a mai napig a Petőfi-ikonográfiának. Ez pedig, tudjuk, koreszméktől, művészet- és történelemszemlélettől, politikai rendszerektől függ.  

Végezetül Barabás Miklósnak az arcképfestésről vallott nézeteit ugyancsak említésre méltónak vélem szóba hozni. Ő, aki megfestette – Reviczky Gyula szavaival élve – kora arcképcsarnokát, azt tartotta, hogy történelmi személyiségek esetében az ábrázolt alaknak nem a valósághoz kell hasonlítania, sokkal inkább egy adott eszme kifejezése kell, hogy legyen, amellyel az illető élete úgymond összeforrt. Esetünkben ez a nemzeti és forradalmár költő eszméjét jelentette. Úgy érzem, ma is különb-különb eszméknek a megidézése történik meg itt a szemünk előtt, illetve történt meg számos műteremben egy felhívás nyomán, amelyre a megszólított, régiónkhoz kötődő művészek Petőfi habitusából és hagyatékából kiindulva figyelmet érdemlő alkotásokkal válaszoltak. Többen a költő életének sorsdöntő eseményeihez, mások eszmei világrendjének sarktételeihez vagy költészete egy-egy motívumához kapcsolódva hoztak létre gondolatébresztő munkákat. Az csak természetes, hogy ki-ki saját képi nyelvén, személyisége vállalásával és stíluseszménye jegyében hozta létre a nyilvánosságnak szánt munkáit, s így valóban egy színes és sokszólamú tárlatot van szerencsénk a Nagyérdemű figyelmébe ajánlani. Meggyőződésem, hogy ezek a munkák is válaszadás elé állíthatják a mai befogadót, akárcsak megidézett költőnk tette – a kérdező Petőfi Sándor.

(Elhangzott vasárnap délben a Céhtörténeti Múzeumban.)