Elment, ahogy élt

Ahogyan élt és dolgozott, úgy ment el: szerényen, csendben. Még az sem adatott meg, hogy közzétegyék, éppen ünnepeltek a lapok is, így hát szűk körben terjedt a megmásíthatatlan hír: Incze Pál volt szárazajtai tanító, a második világháború utolsó felvonásának szereplője, a szibériai fogságot is átvészelő veterán elhunyt. Élt kilencvenhárom esztendőt, egy hónappal korábban töltötte be ezt a kort.

Szerencsém volt: engem kértek meg, hogy gyöngybetűkkel írt naplóját gondozzam, véleményezzem, a kiadásra előkészített kéziratot korrektúrázzam. Annyi szépséget, szenvedélyt, örömet, hitet, rajongást, őszinteséget, tisztaságot olvastam ki a szövegből, amennyi ritkán fér el egy könyvben. És mindenekelőtt meglepett az a kiegyensúlyozott igazmondás, ami csak azoknak adatott meg, akik életük minden szakaszában a hűségre, a meg nem alkuvásra, az egyenességre törekedtek. Hányszor megszökhetett volna a visszavonuló seregből, hány alkalommal fordíthatott volna hátat a szétzilált, felismerhetetlenségig megtizedelt hadtestnek, de ő ment arra, amerre az adott szó, a becsület, a tisztesség kötelezte: a haza iránti elhivatottság érzése. Ahogyan azt megtanították neki már otthon, az ajtai iskolában, s még inkább a Református Székely Mikó Kollégiumban. Soknak ez volt a veszte. Talán a hazának is.

Milyen keserű fintora az életnek: meg sem száradt a tinta az érettségi bizonylaton, máris rohanniuk kellett a harcmezőre, fel a Kárpátok bércére, amelynek túlsó oldaláról már átrepültek a gyilkos lövedékek, s micsoda nagyszerű – de egyben tragikus – végkifejlet: az édesapa még itt is felkeresi, viszi a frissen sült kenyeret. A bokor tövében, ahol leülhetnének, érződik az otthoni kenyér illata, de nincs már idő megkóstolására, az édesapa rohan haza, az alig tizennyolc esztendős „katona” kenyeres zsákját is hátrahagyva menekül nyugatra, mert neki ki kell tartania akkor is, ha futni kell…

És elfutnak Németországig, onnan visszafelé Auschwitzban „szállnak meg”, talán nem is sejtve, kiknek a priccsén húzzák meg magukat, s onnan indulnak hazafelé. De az a vonat nem kedvük, az ígéretek szerint kanyarodik Erdély irányába, hanem egészen másfelé, s meg sem áll a Szovjetunióig, ahol különböző munkatáborokban maguk is részt vesznek a szocializmus építésében. Vasutat telepítenek, erdőt irtanak, kőbányában robotolnak. És ő, a székely legény, huszadik évén még innen és azon túl valamennyivel, hihetetlen ötletességgel, rátermettséggel, vele születetett észjárással kerekedik felül minden nehézségen, és sok esetben és helyzetben lesz megkínzott, elcsigázott társainak istápolója, vigasztalója, gyógyítója, segítője. Fut erejéből arra is, hogy időnként felvidítsa elkeseredett fogolytársait, minden galádság ellenére sem hagyta el a humor, és nem veszett el a kacagás.

Nem veszett el az emberség azok irányába sem, akik úgymond fogva tartóik voltak, mert bizony volt eset arra is, hogy éppen ezek a megkínzott idegenek segítettek a reményüket vesztett helybelieken. Ők, akikből azért a remény, legalábbis a hazatérés reménye nem veszett ki. S elérkezett a hazatérés is.

Igaz, sivár, lefejezett faluba érkezett vissza, de az életnek lépnie kellett tovább. Tanítóként ott él ma is, és ott fog élni a szárazajtaiak emlékezetében. Őt gyászoló feleségével együtt évtizedeken át voltak a szülőfalu gyerekeinek elkötelezett nevelői, s a többi pedagógus társukkal együtt egy világvégi, kicsi erdővidéki falu éberen és életben tartói.

Búcsúszöveget nagy emberekről szoktak írni. Én is azért írok Incze Pál tanító bácsiról, mert tényleg NAGY EMBER volt. Abban is példát mutat, hogy végleg visszautazott Sepsiszentgyörgyről szülőfalujába, a szárazajtai temetőbe… Utólag is felemelő érzés volt hallani: hívei, a szárazajtaiak nagy megrendüléssel állták körül szeretett tanító bácsijuk koporsóját.