Égi rendelés

Azt tartják, szüleit, rokonait nem választhatja meg az ember, barátait viszont igen. Éspedig szabadon. Van valamelyes tudásunk az öröklődésről, de annál kevesebb arról, hogy a baráti kapcsolatok hogyan is jönnek létre. Egyetlen elhatározó pillanat elég ehhez, vagy komoly próbákat kiálló, többrendbéli egymásra találás alapozhatja meg az igazi barátságokat? Esetleg „történelem előtti időkben” gyökereznek ezek, csak éppen a véletlen találkozásnak kell bekövetkeznie, s aztán ennek köszönhetően kezd kiteljesedni egyik is, másik is? Lehetetlen egyértelmű képletet és szabályt felállítani mondjuk két egykorú s közeli ismerős vagy éppen korban egymástól távoli egyén közötti barátság létrejöttéről és kiteljesedéséről.

Helyesen gondolta el Montaigne a barátság mibenlétét, hogy a „lelkek tapogatózása és összehangolódása; alkalom és jóhiszeműség szövi.” Ugyancsak a francia bölcselő fogalmazta meg a lehető legtömörebben, hogy „égi rendelés” a barátság. Lelki és szellemi természetű dolog, ami túl van az érdekek körén, s nem a gyakorlatiasság a meghatározó ismertetőjegye. Ilyen tekintetben pedig a lélek fényűzésének is mondhatjuk. Még akkor is, ha ezt a képletes megfogalmazást mindenekelőtt az irodalomra s általában a művészi alkotó tevékenységre szokás használni, amelyről tehát mint fényűzésről azt mondhatjuk, hogy meghaladja az ember gyakorlatias igényeit és lehetőségeit.

De akkor mi szükség van minderre? Ez a központi kérdése Tóth Árpád egyik ars poetica-szerű versének, a Jó éjszakát címűnek is. A modern magyar költészet nagy alakjának lírájára az elégikus hangvétel jellemző általában, ebben a versében, amelyet 1924-ben írt, egyenesen a művészi munka mibenlétével, mi több, hiábavalóságával nézett szembe. „Minek a lélek balga fényűzése?” – teszi fel a kérdést a költő, mivel a mindennapok nyomasztó tapasztalataival szembesül, friss tülekedéssel, robottal, józan dolgokkal, s így nem hiába érzi, hogy:

„Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.”

Csak halvány remény él a költőben, hogy majd jönnek „szebb idők”, de most a verseknek „szép jó éjszakát” kell mondania…

Hangsúlyoznunk kell mindennek ellenére, hogy az irodalom mibenléte és értelme a gyakorlati kérdések körétől távolabb keresendő, túl van azokon, ugyanakkor a maga sajátos eszközeivel és hatása folytán formálja az életet, éspedig a lélek és a szellem kiművelése révén. Egy ma is érvényesnek tekinthető vélemény szerint „az irodalom nem politikai és erkölcsi propagandamunka, hanem igenis a lélek fényűzése, de olyan fényűzés, ami nélkül talán nem is érdemes élni.” (Kenyeres Zoltán)

Talán a barátságról is elmondható, hogy nélkülözhető ugyan, de nem érdemes nélküle élni. Különben is – írja Hamvas Béla – „a barátság az éle­tet teszi költőivé és költészetté.”