Dr. Biró Gábor: A nevető kórház

A napokban jelent meg az Ambózia Kiadó gondozásában dr. Biró Gábor kézdivásárhelyi ideggyógyász főorvos A nevező kórház című könyve, amelyet Sárosi Csaba grafikusművész munkáival illusztráltak.

A könyv bevezetőjéből idézünk: „Amikor fiatal neurológusként a marosvásárhelyi felnevelő klinikámtól búcsúztam, immár zsebemben a kinevezésemmel, mely szerint 1972. december 1-től a kézdivásárhelyi kórházban lesz a munkahelyem, akkor az ezt a vidéket jól ismerő kollégák avval biztattak, hogy nyugodtan mehetsz oda, ott kellemes, patriárchális viszonyokat találsz majd. Jól fogod érezni magad azon a helyen. (…) Némi izgalommal néztem az elkövetkezendők elé. Vajon hogy fogadnak majd a székelyeim, a jövendő betegeim, Felsőháromszék betegei? Akkor már öt év klinikai gyakorlat állt mögöttem. S ez számomra jókora, talán túlságosan is nagy önbizalmat adott. Nagy kórházak, klinikák személytelenebb szakmaiságából kevés érződött a székelyföldi kis kórházakban, így Kézdivásárhelyen sem. Betegeink emberileg is közelebb álltak hozzánk, bizonyos mértékig atyánkfiai voltak.

Valahogy a kórház hangulatát is átitatta a táj szelleme, a genius loci. Ha igaz, márpedig igaz, hogy a székely ember másoknál hajlamosabb az élet dolgainak humorral való fűszerezésére, akkor érthető, hogy még a kórházban is, a bajok, feszültségek, szomorúságok közepette is át-átragyogott a humor, a székely ember tréfálkozási kedve.

Immár elég hosszúra nyúlt orvosi pályámon, sok-sok beteggel való találkozás során számtalan alkalmam volt mosolyogni, olykor jókat nevetni a székely elme villanásain, szellemes bemondásokon, történetecskéken, spontán emberi megnyilvánulásokon.

Ha vissza akarom idézni akár kis töredékét is ezeknek a történéseknek, hát bizony messzire kell visszanyúlnom az elmúlt időkbe. Nemcsak a kézdivásárhelyi kórházban történteket szeretném megmenteni az „enyészettől”, őrzök ugyanis pályám kezdetéről, az egyetemi évek idejéből is feleleveníteni és feljegyezni érdemes eseményeket a nevető kórházat illetően, a marosvásárhelyi klinikákon töltött évekből nemkülönben.

Sok-sok kedves történetet hallottam a hosszú évtizedek során.Vannak sztorik, amelyeket idősebb kollégák meséltek, vannak kedves történetek egyetemi éveimből, a java azonban a kézdivásárhelyi kórházban, annak környékén „keletkezett“. Jelentős részük pedig saját élményeim közül való. Sajnos, ma már a sok-sok megsesett történetnek csak kis hányada emelhető ki a „süllyesztőből”, a memória lassan de biztosan pusztuló bugyraiból. Közös bennük, hogy valamilyen módon kapcsolódnak  az egészségügyhöz, a betegekhez.

Volt sok olyan élményben részem, amely számomra is bizonyította, hogy igenis van, létezik sajátos székely humor. Egyesek szerint a nagyon kemény élet, a mégis erkölcse, a túlélni muszáj parancsa fejlesztette ki a székelyekben ezt az attitűdöt, a humorizálásra való hajlamot a Kárpát-kanyar eme huzatos helyén, fogódzóként talán a nehéz körülmények között való megmaradáshoz…”