Csata ellenség nélkül

A történelmi témájú tankönyvek, cikkek, filmek már siheder koromban bizonyos viszolygást váltottak ki ott bennem, legbelül. Ott és akkor mi, a jók (magyarok – volt a padláson eldugott könyv meg folyóirat garmada – vagy románok vagy szovjetek) jól móresre tanítottuk őket, a rosszakat (ugyancsak magyarok, románok, bolsevikek), attól függően, ki kezéből származott a múltban kapirgáló tákolmány. Aztán kezdtem meglesni História naccsága hálószobatitkait, és viszolygásom csömörré vált. De néhány dolgot kezdek világosabban látni, például a hadseregek felettébb hasznos voltát.

Elég egy pillantást vetni a karánsebesi csatára. Tessék, nem tetszett hallani róla? Pedig a törökellenes háborúk része, csak kevésbé kinizsiesre sikerült. Nos, kalapos királyunk összegyűjtött egy százezres hadat a török ellen. Karánsebes környékén várták azok támadását. Elküldött néhány nyalka huszárt felderítőbe. Azok nem derítettek fel mást, mint egy csoport oláh cigányt, akik jó kereskedő érzékkel vételre ajánlották pálinkájukat.

Tudjuk, a csaták előtt is leitatták a katonát, hogy az bódultan üssön, vágjon, nem az apja – hát békeidőben vissza lehet utasítani? Leitták magukat a fekete földig. Gyalogosokat küldtek utánuk, mi lelte őket? A gyalogosok bajtársi részt kértek az itókából, de ugye vitam et sanguinem sed palincam non. Összekaptak, valamelyik nagyokos elsütötte a puskáját. A táborban meghallották, még nagyokosabbak felkiáltottak, hogy „Turci, turci”, és rémülten lövöldözni kezdtek. A tisztek próbálták lecsillapítani a társaságot, de a „halt” (megállj!) állítólag Allah!-nak tűnt a mindenféle nemzetiségű, egymás nyelvét nem beszélőknek. Olyan csődület alakult ki, hogy a „baráti” tűzből menekült, aki tudott. Úgyhogy visszavonulást rendeltek el, és két nap múlva a törökök úgy sétáltak Karánsebes utcáin, mint egy damaszkuszi bazárban.

A legóvatosabb források 150 halottról vagy 1200 sebesültről és néhány száz eltűntről szólnak. Nem is olyan sok a mintegy 30-35 ezerből, aki elpusztult a kétéves hadjáratban. Ó, nem dicső csatában: malárialázban reszketve, vérhasban, saját ürülékükben fetrengve. Legtöbbjük földműves, kisiparos, szegény-szerény ember. Valakik hazavárták, valakik elsiratták őket. Mit számít, éljenek a koronás, és ha az nincs: kalapos királyok!