Boldog leszel, mert azt mondtam!

Egyre többször ütközöm az életemben azokkal a mondatokkal, hogy légy boldog, mosolyogva kezdd a hetet, tegyen boldoggá a munkahelyed, akkor leszel boldog, ha sikeres vagy, mi más kéne a boldogsághoz, mint sikeres élet stb. Én meg egyre határozottabban érzem úgy, hogy túlértékeljük a boldogságot, és agyonhasználjuk magát a szót is.

De mi a boldogság? Szerintem, ha a munkahelyeden keresed, régen rossz úton jársz. Akármennyire is szeretem az állásomat, akármennyire voltam boldog, amikor megkaptam, hosszú távon mégsem ez fog engem boldoggá tenni. Elégedetté, büszkévé, akár sikeressé, vagy valami csoda folytán híressé talán, de boldoggá nem hinném.

Ha meg kellene fogalmaznom, hogy én miért vagyok, vagy lehetek boldog az életben, akkor az valahogy így hangzana: boldog vagyok, mert szerető családom van, akikhez nap végén hazatérhetek. Boldog vagyok, mert úgy szerethetek valakit, ahogyan én tudok szeretni, és úgy szeretnek, ahogyan én szeretem, hogy szeressenek. Boldog vagyok, mert majdnem minden úgy alakul az életemben, ahogyan azt elterveztem, vagy ha valami más is, akkor elfogadható.

Ezeket kijelentve azonban mégis furcsa érzés kering bennem a véremmel együtt. Kicsit nem olyan a boldogság, mint amit akkor érzünk, mikor a rossz elmúlt? Mintha nem magától jönne, csak helyettesít. Tehát, csupán ezzel értékeljük a jót, amit a rossz előtt számba se vettünk.

Szenvedtem már abban a helyzetben, amikor visszhangzó lakásba értem haza esténként. Vagy amikor sem engem, sem a szeretetem nem tudták elfogadni, az önbecsülésem a földbe döngölték. Ahogyan voltam a „nem tudom, ki vagyok, hol vagyok, és hogyan tovább” periódus szenvedő alanya is. Valószínűleg ezek előtt is mondtam sablonszerűen, hogy de én boldog vagyok, mert így meg úgy, de hogy nem éreztem a súlyát, az tutibiztos.

Szerintem ugyanúgy múlandó ez a pozitív érzés is, mint az ellentettjei. Mégis elvárjuk magunktól. Belekényszerítjük az arcunkat, a szánkat, a szívünket, a lelkünket, hogy márpedig nektek mosolyogni kell, boldognak kell lennünk, ha ég-föld szakad is. Miért nem engedjük el, töröljük ki a szótárból, élünk kiegyensúlyozottan, örülünk a szép perceknek, megsiratjuk a rosszat, békén hagyva szervezetünket a görcsös elvárásokkal?