„Kántor üzemmódban” napi szinten

– Amikor megkerestem a fiát, hogy miként tudom elérni önt, úgy fogalmazott, telefonon biztos nem, mert vagy foglalt vagy „kántor üzemmódban” van. Zsúfoltak a napjai?

– Nem mondanám, hogy nagyon zsúfoltak lennének, de minden percem ki van számítva. Sok mindennel foglalkozom, ezért fontos a jó időbeosztás, hogy senkinek ne okozzak csalódást. Ezenkívül hétvégén, amikor más pihen, én akkor is kántor üzemmódban vagyok, hiszen szombat-vasárnap is van szentmise, esküvő, temetés vagy más szertartás, és a kórustalálkozók is legtöbbször hétvégére esnek.

– Hogyan került a zene közelébe?

– Istennek hála, olyan családba születtem, ahol a zene része volt a mindennapjainknak. Édesapám műkedvelő zenész volt, a napi munka, szolgálat, gazdálkodás mellett mindig jutott idő énekre, muzsikára. Főleg a hosszú téli estéken került elő gyakran a hangszer, és olyankor édesanyámmal egymást kiegészítve „kotorták elő” a régi dallamokat, szövegeket, a második-harmadik szakaszt. Édesapám több hangszeren játszott, és ez valahogy rám is hatással volt.

– Merre kanyarodott aztán az életútja?

– Az elemi iskolát szülőfalumban, Marosfőn végeztem, majd tanító nénim biztatására és az akkor már teológián tanuló nagybátyám felkészítésével jelentkeztem a marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Líceumba. Fagott volt a főhangszerem, zongora a kötelező mellékhangszer. Középiskolába a csíkszeredai 1-es Számú Ipari Líceumba jártam (faipari), ahol kitűnő népi együttes (tánccsoport és zenekar) működött, ott tárogatósként kaptam szerepet. 1980-ban Feltorjára jöttem kántornak, nagybátyám mellé, majd a katonai szolgálat után sikeresen kántorvizsgáztam. 1989-ben megnősültem, feleségemmel, Izabellával két szép fiúgyermek, Hunor és Zalán boldog szülei vagyunk. A változások után lehetőség nyílt a teológia levelezői szakának elvégzésére, ugyanekkor a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola egyházzenei szakán indult másfél éves intenzív továbbképzőt is elvégeztem, majd a kolozsvári Gh. Dima Zeneakadémia zenepedagógia szakán is tanultam, ahol a mesterképzést kaptam. Időközben tanítottam (Kézdivásárhely mindenik iskolájában), rövidebb-hosszabb ideig hittant, a Bod Péter Tanítóképzőben blockflötét. 1994-től a kantai Szentháromság-templom kántora, kórusvezetője vagyok. Ugyanettől az évtől vettem át a Cantus kamarakórus vezetését is.

– Hogyan került kapcsolatba Istennel?

– Korábban azt válaszoltam, hogy Istennek hála, olyan családba születtem, ahol a zene része volt mindennapjainknak. Teljesebben a válasz így hangzana: az istenhit, vallásosság és a zene része mindig része volt az életünknek. Reggel imával kezdtük a napot, étkezés sem volt soha anélkül, és este imában adtunk hálát az elmúlt nap kegyelmeiért. A vasárnap pedig elképzelhetetlen lett volna szentmise nélkül! Vasárnap – még most is! – másképp süt a nap. Legalábbis az én szememben.

– Azt mondják, aki énekel, kétszer imádkozik. Erről mit gondol?

– Egészen pontosan: aki szépen énekel, kétszeresen imádkozik – és ez Szent Ágostontól származik, aki a gregorián jubileumos (egyetlen hangzóra énekelt, gyönyörűen díszített dallamú) allelujákra azt mondta, ez az a hely, ahol elhallgat a szó, és megszólal a lélek. De ezt tényleg csak akkor lehet érezni igazán, ha hitből fakadóan, szívvel-lélekkel énekel az ember. Ha nem így van, akkor az már „produkció”, és nem is templomba való igazán.

– Alapvetően mi egy kántor feladata?

– A liturgia énekes-zenés szolgálata. A lexikon meghatározása szerint: „a liturgiában az éneket vezeti, orgonával kíséri”, de gondoskodik arról, hogy a hívek is bekapcsolódjanak az éneklésbe, a liturgia minél szebb, teljesebb legyen a szolgálata által, erre segítőket (kórust, szkólát, esetleg előénekeseket) toborozzon, képezzen ki. Valójában sokkal több, amit egy kántornak tennie/tudnia kell. Teljes lényével és állandóan résen kell lennie, mert az egyházi élet a misével együtt nem ér véget.

– Mi a legfontosabb az életében?

– Az én életemben a legfontosabb a szeretet. Csak így tudom elfogadni szolgálatomat, a mellettem lévőket, de azokat is, akik nem föltétlenül „mellettem” vannak. Nagyon fontos a kis családom, hiszen nélkülük nem sokra mennék, de fontosak az énekkarosaim, a kis tanítványaim, akiktől nagyon sokat tanulok én is! Az is erőt ad, hogy tudom: rokonok, barátok, nagyon sok ismerős egész serege van mellettem, akikre bármikor számíthatok.

– Miért fontos a zene a teremtett ember életében?

– A teremtett ember életében (személyiségfejlődésében) elengedhetetlen a zene. Édesanyánk méhében, már a magzati korban hallottuk/éreztük az ő szívdobogását, hangját, és ezt az őserővel bíró tapasztalatot kár és vétek lenne „megszakítani” a zenei nevelés mellőzésével. Hatalmas könyvtárak szólnak a zene, a zenei nevelés, a zenével való töltekezés hasznosságáról, így most szánalmasnak tűnnék, ha bármit is próbálnék kiokoskodni. A zene, az kell! E nélkül nincs teljes ember! Én el sem tudom képzelni.

– Koncertjük volt a W. Wegener Parkban…

– A Wegener Parkban kis tanítványaimmal, barátaimmal „színpadra állított” műsorunkkal a zene fejlődésének főbb útvonalain vezettük végig a nagyszámú hallgatóságot, a honfoglalás korától szinte napjainkig.