Bikaviadalok

Véres kakasviadalt tyúkudvarokban láthatni. Ha a gazdasszony egyszerre több „aktív” kakast kíván tartani, előbb-utóbb véresre csípik egymást kukoriék. Bikaviadalból viszont csakis vértelenekkel lehetett találkozni tájainkon, mondjuk félszázaddal ezelőtt, vagy még korábban. A „szereplők” fenntartói általában a falusi helyi „kormányok” vagy a közbirtokosságok voltak, amelyek az erdők-mezők rendjéről is gondoskodtak, mezőőröket, erdőpásztorokat, a juhseregek, marha- és sertéscsordák őrzésére felelős pásztorokat választottak évi rendszerességgel, sőt még a gyepmester kinevezése is a hatóság feladatai közé tartozott. Az apaállatok különben a helyi közösségek birtokában voltak, s tartásuk a jó gazdaszellemről tanúskodott.

Mindez korabeli hivatalos jegyzőkönyvekből tudható. Ama rendtartó székely falvak nagy gondot fordítottak a lakosság megélhetését biztosító szántók, legelők, erdők védelmére és gondozására, valamint az állattartásra, egy egészséges állatállomány fenntartására.

Kézdiszentléleken az első bikagondozó, György Dénes „felfogadásáról” egy 1919. január 14-én keltezett, s a község akkori bírója, Kovács Gáspár által aláírt jegyzőkönyvben esik szó, de az illető rövid ideig maradt helyén, mert december 15-én már Hodor György alkalmazását rögzíti egy másik jegyzőkönyv. Utóbbi aztán hosszú ideig szolgált, majd csak 1941. január 15-én köttetik egy szolgálati szerződés a Kézdiszentlélek közbirtokosságát képviselő dr. Tamás Elek elnök és Molnár Albert között. Az alkalmazott kötelessége volt az apaállatok gondozása mellett a hídmérleg kezelése is, s mindezért évi 400 Pengő fizetés járt, továbbá szobából, konyhából, kamrából álló lakás, valamint 4 méteröl tűzifa. Az istálló, csűr, udvar, trágyatelep tisztán tartása szintén a bikagondozó kötelessége volt. Ugyanakkor felelősséggel tartozott „a fedeztetések pontos és szakszerű levezetéséért.”

Megerősíthetem, nyári kora esti órákban nem azért gyűlt össze maréknyi vagy éppen seregnyi gyermek az arénát, akarom mondani, a bikaudvart lezáró deszkakerítés körül, hogy ama fedeztetések levezetésének szakszerűségét ellenőrizze. A kerítés résein keresztül, esetleg a magas kerítésre is felkapaszkodva a látványosságra figyelt – köztük az unoka is! –, amely felért egy igazi bikaviadalon való részvétellel. Nem bika és ember, sem nem állat és állat között dúlt amott a harc. Nem gondolt senki véres bikaviadalra ilyenkor, de láthattak a gyermeki szemek méretes vörös „szuronyokat”, amelyek nem tévesztettek célt, láthatták, mint hágnak magasra a vad – szó szerint értendő ezúttal! – állati indulatok... De hogy legyőzetett volna a viadal valamely szereplője, mint a híres ibériai arénákban, Rondában például? Nem. Ezek diadalok voltak. Egy győztese volt a viharzó közelharcnak: maga az élet!