„Igazat vallani…”

Vannak emberek, akik szikáran állják a történelem viharait, akár a sziklatörmelékkel megszórt székely földbe kapaszkodó fenyők, és nem hajolnak meg a nagy időben. Vannak emberek, akikre az igazság kimondásának súlyát mérte rá az Isten, és panaszkodás helyett büszkén vállalják ennek cipelését. Vannak emberek, akik népükért emelnek szót egy életen át, és ettől nem lehet őket eltántorítani, ugyanis fittyet hánynak az őket ért fenyegetésekre. Vannak emberek… és Czegő Zoltán mindig közéjük tartozott, illetve tartozik – vélekedtem az Őt 80. születésnapja alkalmából köszöntő jegyzetemben, és ennél találóbbat ebből az ünnepi alkalomból sem tudok mondani róla.

Czegő Zoltán Bukarestben látta meg ugyan a napvilágot 1938. június 18-án, azonban székely szülők gyermekeként, akik már pár hónapos korában visszaköltöztek a megélhetés kényszere miatt elhagyott szülőföldre. Sepsiszentgyörgyre 1953-ban vetette a sors, a Székely Mikó Kollégium, akkor 1-es számú Fiúlíceum kilencedikes diákjaként. Ettől a perctől az élete összefonódott Háromszék akkor még csak szellemi központjával. Kisebb-nagyobb kitérők után mindig visszatért ide, és adottságaival, valamint folyamatosan gyarapodó szellemi kincsestárával első pillanattól gazdagította és gazdagítja a mai napig ezt a várost.

Alapító tagja volt a kollégium, Albert Ernő tanár úr által 1954-ben létesített, messze földön híressé vált és jelenleg is létező népi együttesének. Ő írta meg 1969-ben, Igazat vallani címmel, az Alma mater jeles alkalmakként azóta is felcsendülő himnuszát. „Ifjúság szavával szólni végtelenbe/Tisztább feladatot soha nem találok” – írja mintegy hitvallásként a Dancs Árpád által megzenésített vers első szakaszában. Kell-e, lehet-e ennél nemesebb célkitűzés?

A középiskolát 1955-ben végezte el. A sikeres érettségi vizsgát követően két esztendőn át munkásként kereste kenyerét, majd 1957-ben felvételt nyert az akkor még Bolyai nevet viselő kolozsvári egyetem bölcsész karára, amelyen lélektan – pedagógia – magyar tanári oklevelet szerzett. Sepsiszentgyörgyre 1968-ban térhetett vissza. A Bukarestben megjelenő Előre, nagy példányszámú országos napilap szerkesztői székét hagyta ott azért, hogy a frissen megalapított Megyei Tükör munkatársa legyen. Jó megélhetést és széleskörű ismertséget biztosító fővárosi állásról mondott le, hogy diákkorának helyszínén székely népét szolgálhassa. A későbbiek folyamán is ez volt számára az elsődleges szempont, így nem véletlen, hogy Pogány liturgia, 1970-ben azonos cím alatt megjelent önálló kötetében található versében így fogalmazott: „Mindig én formáltam magam, és mindig olyanra,/ amilyennek látni szerettem volna a jövendő világot.”

Az egyik testvére disszidálása miatt a mindenható Román Kommunista Párt 1983-ban eltávolította a Megyei Tükörtől, és betiltotta a cikkei közlését is. Ezért hosszas vajúdás után 1988-ban menedékjogot kért Magyarországon, ahová turista útlevéllel érkezett. Nyugdíjasként költözött vissza 2010-ben szeretett városába, amelyet azóta író és költőként, valamint a Székely Hírmondó napilap főmunkatársaként szolgál. Négy éven át (2012–2016) pedig a helyi tanács tagjaként munkálkodott érte.

Immár 33 kötetre rugó szépirodalmi munkássága a székely–magyarság sorskérdéseit taglalja, és publicisztikája is ebbe az irányba mutat. Az anyanyelvhasználat korlátozása, elsorvasztása, nemzeti jelképeink használatának ellehetetlenítése miatt emelte fel és emeli fel továbbra is a szavát.
Életpályájának rövid és foghíjas ismertetőjéből is kiderül tehát, hogy Czegő Zoltánt Sepsiszentgyörgy jogosan tekinti a saját fiának, mint ahogy Ő is a magáénak vallja ezt a várost, amely most áldott tevékenysége elismeréseként Pro Urbe díjat adományozott neki.