„Gyönyörű pálya volt”

– Kézdivásárhely ma Pro Urbe díjjal ismeri el életművét, munkásságát. Mit jelent az ön számára ez a város részéről nyújtott kitüntetés?

– Óriási meglepetést jelent ez a díj, soha nem gondoltam arra, hogy engem valamiért is kitüntetnek ebben az életben. Amikor értesültem róla, szó szerint le kellett ülnöm, nem számítottam rá. Természetesen örülök neki, minden elismerés örömet szerez az embernek, ezt kár lenne képmutató módon tagadnom. Idehonosodott emberként különösen jólesik – csíkszeredai születésű vagyok, de több mint öt évtizede itt élek, inkább vagyok már kézdivásárhelyi, sőt, úgy fogalmaznék, felsőháromszéki. Munkám során nagyon sok falusi emberrel kerültem kapcsolatba, és hogy nekem ez a vidék a szívem csücske lett, az nekik is köszönhető.

– Élete során soha nem fontolgatta, hogy – sokakhoz hasonlóan – elköltözne innen?

– A Ceaușescu-korszakban, 1988 körül úgy éreztük, hogy lehetetlen tovább itt maradnunk. A gyerekeink már érettségi felé tartottak, tudtuk, hogy számukra itt nincs jövő, és el kellene menni. Ki is utaztam Magyarországra körülnézni, de mindig az volt az érzésem, hogy én ott nem tudnék élni. Hálát adok a sorsnak, hogy nem úgy alakultak a dolgok, szörnyen éreztem volna magamat bárhol, nyugaton is. Az, hogy jobb anyagi lehetőségekhez jutunk, önmagában nem jelent semmit, puszta illúzió. Nem kárpótol mindenért a jobb autó, nagyobb ház – én meg vagyok elégedve a magam kétszobás tömbházlakásával. A tér- és természetigényemet kiélem Almásréten, ahol a saját kezemmel negyven évvel ezelőtt ültetett fenyőimet nézem, és teljes elégedettség tölt el – különösen, amikor az unokáim is ott vannak. Úgy vélem, abban az esetben indokolt, hogy valaki elhagyja szülőföldjét, ha olyan területen kiemelkedő tehetség, amelyben itthon nem tudna érvényesülni: kutató, sportoló stb., de akkor se szakítsa meg itthoni kapcsolatait. Gyökértelen ember nem lehet igazán boldog. Gondolkodtam, mi az ember feladata ezen a földön, és arra jutottam, az, hogy egy kicsivel többet tegyen hozzá ahhoz, amit kapott, valamit teremtsen maga körül. Nem kell nagy dolgokra gondolni, elég egy szebb, rendezett ház, a gyerekeink taníttatása – az egyszerűnek mondott, de alapvető bölcsességgel rendelkező falusi emberek tudják ezt.

– Felidézné, milyen volt Kézdivásárhely, Felsőháromszék pályája kezdetén, és milyennek látja most?

– A medicinát tekintve óriási technikai fejlődés következett be az elmúlt évek alatt. Amikor dolgozni kezdtem, oda kellett állni a beteg mellé, meghallgatni részletesen a panaszait, hiszen ebből tudtunk diagnózist felállítani. Ma zömmel az orvosi eszközök végzik el ezt a munkát, és nem mondhatom, hogy ez rosszabb, egyszerűen más. Úgy vélem azonban, hogy van, ami mégis elveszett közben. Talán sokkal közelebb álltak a régi orvosok a pácienshez, és a betegségek természetét is jobban ismerték. Nem azt mondom, hogy jobbak voltunk, csupán mások.

– Ön mindig is orvosi pályára készült?

– Azt gondolom, hogy 16 évesen – akkoriban szovjet mintára 10 osztály után érettségiztünk –, nem annyira kiforrott az ember személyisége, hogy megalapozott döntést hozhasson a szakmaválasztásról, kialakuljon a hivatástudata. Én magam, ahogyan a bátyám is, a nagybátyám hatására döntöttem az orvosi pálya mellett, aki kiváló bőrgyógyász szakorvos volt. Egyetemi éveink alatt szerettem igazán bele a medicinába. Akkoriban az egyetemen is rendkívüli professzorok tanítottak, a reggelek az irodalomról való eszmecserével indultak, én tőlük hallottam először Márai Sándorról, Szabó Lőrincről, Németh Lászlóról, az akkori romániai magyar iskolában nevüket említeni sem lehetett. Hálával emlékszem ezekre az évekre.

– A koronavírus-járvány kitörése miatt hozta meg a döntést, hogy abbahagyja a praktizálást. Hogyan élte ezt meg, és mivel tölti ki a napjait?

– Egy orvosnak felelőssége az is, hogy ne jelentsen kockázatot a beteg számára, tudni kell abbahagyni. Nem könnyű, viszont továbbra is kitöltöm a napjaimat. Írtam egy újabb könyvet, amely élet- és családtörténet, nemsokára nyomdába is kerül. Édesanyám naplója is része, amelyben a hadifogságba esett édesapám iránti szerelméről vall, közben hármunkat nevelt küzdelmesen, emléket állítok neki.