„Beszélget” halott szerelmével

Olvasónak is kihívást jelentő kötet adta az apropót annak a közönségtalálkozónak, amellyel a pulzArt irodalmi programkínálata indult. Peer Krisztián költővel ráadásul először találkozhattak a sepsiszentgyörgyi olvasók. A csütörtök délutáni találkozón Fekete Vincével beszélgettek visszatérésről, gyászról, alkotási folyamatról, az önelemzés szükségességéről.

A tizenöt évnyi hallgatást megtörő magyarországi költőnek nemrég jelent meg a 42 címet viselő kötete, amelyet szerelmének halála inspirált.

A visszatérés nehézségét firtató kérdésre válaszolva elmondta, minden új versnél azt érzi, hogy már elveszett a tehetsége vagy soha nem is volt, hogy imposztor, egy blöffmester, aki átvert mindenkit, minden, ami működött, az tévedés volt, ez a szorongás mindig megvan. A hallgatás időszaka alatt sem az irigység munkálkodott benne, ha írótársaira gondolt, hanem a bűntudat, megszégyenítettség érzése volt benne, mint pályaelhagyó gondolt magára, ez még a mai napig így van.

A 42 verset tartalmazó kötet attól is érdekes, hogy felvágatlan oldalai vannak, ahol a kedvese elhunyta utáni versek szerepelnek, a végén pedig 99 név olvasható, köztük írók, költők, de nemcsak, és kínosan hiányzik a századik név, a halott szerelme neve. Mint a szerző elmondta, érzékeltetni akarta a rengeteg névvel, hogy halálesetkor a tengerek kilépnek medrükből, hangsúlyozni, hogy a privát gesztusoknak elementáris ereje van. A felolvasás után hangzott el, hogy a versekben tapasztalható őszinteség kimunkált konstrukció, az élő beszéd illúzióját nagyon is megkonstruált szöveggel lehet írásban megteremteni. Peer Krisztián arról is mesélt, hogy színházi munkája során tanulta meg, hogy a szöveg nem szentírás, és az őszinte, egyszerű szavak bizony csinálmányok, amit sokat kell faragni, csiszolni, míg olyan „egyszerűnek” hangzanak.

Nem olyan költő volt, aki átírja a verseit, de azzá vált, ez is a színházi munkájának hatása. Szerinte régebbi könyveiben megspórolt egy csomó munkát, van, ami jól sikerült, de van, amin még dolgozni kellene, ismerte el. Korábbi köteteiben szereplő verseinek csak egy részét szerette, míg a mostani könyvét bárhol kinyitná, és bármelyiket szívesen felolvasná. Ebbe a kötetbe minden figyelmét, energiáját beletette, amit csak tudott, úgy érzi magát, mintha elsőkötetes szerző lenne, de ezzel párhuzamosan azzal is tisztában van, hogy ennél szánalmasabb önbecsapás nem létezik.
Nem gondolkodott tovább a kötet megírásánál, hogy mi lesz megjelenése után, még nem otthonos a régi-új szerepben, ugyanakkor imaginárius párbeszédet tart fenn Zsófival, halott szerelmével, aki kellően ironikusan viszonyul ehhez a szerephez. Fontos számára a visszaigazolás, míg együtt voltak Zsófival, ő a stabil tükör szerepét is betöltötte, és amikor ez a tükör eltörött, ahhoz a tevékenységhez nyúlt vissza, ami az utolsó értelmes periódusa volt az életének és ez a költészethez, az íráshoz kötődik. Az olvasóközönség is egyfajta tükör, visszajelzés tulajdonképpen. Nem tagadja, hogy sokat nyert a réven, mert a kötet iránti érdeklődést növelte az a tragikus élethelyzet, amelyben létrejött, de arról is beszélnie kell, hogy még ma is sokszor görcsösen ráfeszül az emlékeire, bizonyos értelemben börtönnek is érzi. Mindezek ellenére úgy véli, nem lesz újabb tizenöt évnyi hallgatás.