Bábuk fejlődése

Középkorúak, idősebbek emlékezhetnek még arra, hogy az 1990 előtti évtizedekben mennyire népszerű sport volt Székelyföldön is a teke, az aszfaltteke. Országos bajnok, román válogatott sportolókat is találni a krónikákban, de az élsporttól meglehetősen távoli szinteken is sokan gurították a golyókat, városon s falun egyaránt.

Sok településen volt tekepálya. Az építkezést nem mindig hagyták jóvá könnyen, mert jellegéből adódóan a tekepálya kihasználatlannak tűnő része nagyon nagy, kábé 20–25 méter. Arról a részről van szó, ahol a játékos kezét elhagyó tekegolyó végigszáguld, mielőtt a bábukat elérné, eltalálná. A versenysávok szélén keskeny folyosó volt hagyva, ott lehetett járkálni, de nézőket nem igen engedtek oda, mert egyfelől balesetveszélyes volt, másfelől zavarta a dobó játékost az összpontosításban. Szóval a dobás helye és a bábuk állása közötti „hasztalan felület” olykor galibát okozott a terv jóváhagyásánál. De Székelyföldön utazgatva az ember eléggé gyakran láthatott hosszú, lapos építményt, s ha istállóra, disznóólra gondolt, mindjárt cáfolta a „Popicarie” (tekepálya) felirat.

Az 1960–1970-es években Székelyföldön a tekebábuk zöme még jó kemény fából készült, nem különleges műanyagból. De ami még nagyobb különbség a mai helyzethez viszonyítva, kezdetben nem volt bábuállító zsineges berendezés (robot). Emiatt a tekeversenyek rendszeressé válásával kialakult az „állogató” mellékfoglalkozás. Eleinte a játékban résztvevők váltásban rakták helyükre a bábukat az új dobásokhoz, de aztán ismerősöket, főleg gyermekeket bíztak meg ezzel. A „teli dobás” idején rengeteg volt a „meló”, hiszen minden eldőlt bábut azonnal vissza kellett állítani a helyére. Az „állogató” minden alkalommal átugorta a védőpalánkot, és a versenyzők sürgető kiáltásaitól kísérve gyorsan rendbe rakta a kilenc bábut, és persze visszagurította a golyókat a csatornán. Amikor a „tarolás” versenyszám következett, jókat lehetett pihenni, hiszen a játékos addig gurított, amíg le nem döntötte mind a kilenc bábut. Egyesével, hármasával stb. Amikor ez egyetlen dobással sikerült, az volt a szokás és becsületbeli tett, hogy a sikeres dobó 3 lejes fémérmét gurított a bábuállítgató gyermeknek, ifjúnak. Ez ráadás volt a napszám mellé. Nyilvánvaló, hogy a gyermekek, ifjak szurkoltak a „teli tarolásért”. A pénzben, sörben, borban zajló baráti viadalok résztvevői gyakran élcelődtek azzal, hogy az aznapi versenyt a bábuállítók zárták legnagyobb pénznyereményekkel...