Az önvigasz is a nemzeté

Czegő Zoltán

2017. október 31., 00:102017. október 31., 00:10

Akik odalettek, azok után dobhatunk kenyeret, kalácsot, kavicsot – immár föl nem vesznek semmit. Jó szavakkal könnyíthetőnek véljük azt a hantot, melyet magukra szedtek védelemként.
Magyari Lajos és annyi más költő, másmilyen művész védelmi hantja, úgymond, áttekinthető. A mű, az írás megmarad kiterített szárnyakkal, akár a mi madarunk, a kerecsensólyom – a turulmadár – a még bemocskolatlan ég alatt.

Kívánunk övéiknek és magunknak vigasztalódást. Keresünk javukra is szusszanásnyi vigaszt még idefenn, mondván azt is magamban én a „földszinten”, hogy legalább nem érték meg ezt meg azt, ami utánuk történt.

Magyari nem érte meg, hogy nemzeti rabságunkba vettetésünk egy napja kötelező román nemzeti ünnep lészen. Ha nem egyéb! – mondja a székely-magyar. Azt sem érte meg, hogy az a magyar nyelv, amelyre több román irodalmi művet fordított, egyre tilosabb lesz románra átnevezett szülőföldünkön, mert így haladunk a Küküllők, a Maros, az Olt, a Szamos mentén. Nem érte meg, de védekezett és védekeztetett ellene. Nem érte meg szegény feje azt sem, hogy óriási mennyiségű idegen pénzen migránsok milliói vizelnek a párizsi Notre Dame kapujára, akár Descartes, Morus, Bacon, Hobbes, Lack sírjára…

Magunkba néző önvigaszunk is csak egy szál virág az emléktábla alatt és a sír fölött. Magyari Lajos megérte három gyermeke és unokái jövetelét. A zsoltár szerint halál ellen nincsen oltalom. Vigasz viszont van még éltünkben, az unokák keze, arca, az ő szavuk, szemük látása.

A költő kopjafája, emléktáblája mellett eszünkbe jutnak mindig ólomba öntött versei. Ha vigasz kell, ám legyen, mert van. Erőt ad, de meg nem ment senkit. Csak a nemzet, az a megtartó. És ez volt munkaerőt adó forrása Magyari Lajosnak is.

Nem sorolom, egykori csapatunkból hányan maradtunk, hányan mentek át a túlsó partra. Mások dolga ez a nyilvántartás. Csak a nemzetnek híja ne lenne, inkább fia s leánya magyar földön, magyar ég alatt.