Az Isten háta mögötti település

Amikor az Úristen megalkotta a Föld domborzatait, a földrészeket elválasztó nagy vizeket, amikor már a földeket is tarka virágszőnyeggel borította, a levegőt meg azok illatával, megalkotta a gazdag réteket átszelő kristály patakokat, ahol szomjukat olthatják az állatok, és az erdőrengetegeket, ahol menedéket lelnek. A patakcsobogást színes madárdallal cifrázta meg, olyan szimfóniákkal, amelyek boldogságot hoznak az ember lelkébe, olyan dallamok, amelyek megnyitják a szíveket, és az ember egyszerre képes látni a jót, a csodát, ami körbeveszi, és magát az Istent.

Bizony még az Úristen is elámult a munka végeztével. Valami olyan érzés tölthette el, mint amikor kis házunk tetejére rátesszük az utolsó zsindelyt is, ablakunkba kitesszük az utolsó cserép muskátlit, amikor a lenyugvó nap fénye megütközik a sárral tapasztott kunyhónk kékre meszelt falán, és aranysárgára festi be azt, akkor a szívünket is egy langyos, csodás mámor keríti hatalmába, és ekkor érzi azt az ember, hogy otthon vagyok. Az Úristen is így érezhetett, amikor lenézett a Földre, és nagy öröm töltötte el. Mert elárulom, hogy Ő is tud örülni, és sírni is, ha kell, akár mint mi, emberek, hiszen az Ő képmására teremtettünk.

Nos, az Úr sorra járta ama csodálatos helyeket, amit létrehozott, és hosszasan elidőzött azokon a szépségeken, amit alkotott. Öröm töltötte el a sok szín látványától, hiszen addig oly sötét volt minden. A sötétség pedig csak szomorúságot és félelmet vált ki a lelkekből. Ahogy így nézegette művét a Kárpát-medence egyik félreeső szegletébe, a mai Háromszékre érkezett. Itt egy hegyekkel és dombokkal koszorúzott, kicsiny medencéhez ért. Ez a medence volt a legszínesebb. Gyönyörű vadvirágokkal teli legelői voltak, amelyek oldalából kristálytiszta hegyi patakok eredtek. A patakokat néhol szurdokok, máshol gazdag dombok fogtak közre, amelyeket hatalmas bükkös borított. A bükk erdők a magas havasi legelők oldalában terültek el, néhol egy-egy csapást lehetett felfedezni bennük, itt ereszkedtek le szomjukat oltani éjjelenként a vadak. Az erdők mélyén egy-egy szarvasbőgés szakította meg a csendet, vagy éppen a párja után síró bús gerlice játéka. A bükköket lefelé felváltotta a nyír, majd mogyoró. Ahol a patakok már lecsendesedtek, és ifjú, vidám nevetésüket valami melankolikusabb, csendes szimfónia váltotta fel, ott már égerek és fűzek kisérték tovább a víz útját. Ennek a vidéknek dombjai akkora erdőségeket hordoztak hátukon, hogy az Úristen el is nevezte Erdővidéknek.

Már ment volna is tovább, át az Olt mentére, de Tekse alól még egyszer visszapillantott Erdővidékre, mert igen csak megtetszett neki eme alkotás. Amint megfordult, hát egy tenyérnyi sötét foltot látott maga mögött. Nagyon elcsodálkozott, hogy miként történhetett meg ez? Hogy felejthette ki ezt a darabkát? Hát az történt, hogy úgy lefoglalta a földkerekség alkotása, hogy nem nézett a háta mögé, és láss csodát elfelejtett oda teremteni. De mivel jó kedvében volt, mert Erdővidék igencsak szépre sikerült, ezért erre a tenyérnyi sötét foltra minden szépből és jóból lerakott egy darabkát, amit eddig a Földre teremtett, de hogy senki se háborgathassa, körös-körül hegyekkel koszorúzta ezt a kis völgyet, megóvva annak szépségét mindenféle veszedelemtől. A hegyek oldalából hűs forrásokat fakasztott, amelyek árokká, majd patakokká nőtték ki magukat. A vizekben rákok és pisztrángok leltek otthonra. A hűs hegyi patakok mellett borvízforrások törtek fel a mélyből. A völgy egyik végébe fekete gólya, a másik végében pedig halászgém telepedett le, itt nevelve fel fiókájukat.

Ezen a maréknyi helyen minden megtalálta helyét, olyannyira, hogy később még emberek is letelepedtek ide, és elnevezték ezt a települést Évegcsűrnek. Ma csak úgy ismeri mindenki, hogy Zalánpatak, s mivel úgy el van rejtve az őt körül ölelő hegyek közé, hogy első ízben még az Úristen is megfeledkezett róla, így az arra tévedő vándor, csak úgy emlegeti ezt a helyet, hogy az Isten háta mögötti település.

Préda Barna