Az igazi ajándék bennünk van

Ahogy a múlt emlékei között kutakodtam, egy határozott érzés fogalmazódott meg bennem: az elcsendesedés. Nálunk mindig csend volt 24-én délutántól. Szólt halkan az alkalomhoz illő zene, az édesanyám mindig a konyhában sürgött-forgott, szeretett ilyenkor egyedül lenni. Az édesapámmal előkészítettük a fát, ahogy nagyobb lettem, s bár előtte mindig varázslatos volt, mégis az utána levő időszak maradt meg számomra lelkiekben. Este leültünk a fa mellé, kibontottuk ajándékainkat, de az ünnep a felolvasásainkban volt. Mindig készültem, s felolvastam valami kevésbé ismert, az ünnephez kapcsolódó történetet. A szüleim elérzékenyülve hallgatták, ültünk hárman, csendben, s mégis volt valami leírhatatlan ünnepi ezekben az estékben.

Az évek gyorsan elrepülnek, egyik karácsonyt egy újabb követ, s egy nap a várakozás időszakában a lányom megkérdezte, mi az igazság, mert komoly viták zajlanak az iskolában a Mikulás és Angyal kérdésről, s neki tudnia kell, mi mellett foglaljon állást, tudván, mi soha nem csapjuk be. Egy szakember is szülő, s vannak kérdések, melyekre nem lehet kellőképpen felkészülni. Gyorsan cikázó gondolataim között vergődve, hogy összetörjem-e a varázslatot, szembesítenem kell-e a valósággal, úgy döntöttem, egyenlő beszédpartnerként kezelem, leguggoltam vele szemben, s arra kértem, hogy vonuljon vissza a szobájába, s gondolja végig, hogy melyik válaszomat szeretné hallani: „a lecsupaszított igazságot, vagy azt, mely hinni szeretne a karácsonyi csodában?”. Aztán intettem, hogy bemehet a szobájába, s csupán annyit mondtam neki, mikor úgy érzi, megvan a válasza, állok rendelkezésére. Halkan csukódott az ajtó mögötte.

Remegtem minden porcikámban, mint aki összetör valami üvegbuborékot, amit sokáig szeretett volna tartani a tenyerén. A csend tükörként vett körül, s én sóvárogva vártam valami neszt, mikor meghallottam zokogni odabentről a gyermekem. Azt hiszem, ebben a témában akkor bandukolt ki a gyerekkorból. Hallgattam, ahogy sírdogál, esetlenül álltam a csukott ajtó innenső oldalán, be akartam rohanni, hogy ölembe vegyem, de nem mozdultak lábaim. Vannak harcok, mit egyedül kell megvívnunk, s a szülő dolga hagyni, hogy mindenki maga tegye meg saját lépéseit, ha megtiszteltem azzal, hogy rábíztam, tisztelnem kell azzal is, hogy megvárom, míg ő úgy dönt, hogy kijön szembenézni velem. Kinyílt az ajtó, ő rám nézett könnyei mögül már mosolyogva, s míg én feszengve ezer kérdésre számítottam, csak annyit mondott: „Varázsolj ezután is olyan csodálatos karácsonyokat, mint eddig!”

Átöleltem, s zokogni kezdtem. Nem értette, miért, de hagyta, hogy még a karomban tartsam. Akkor, abban a pillanatban is tudtam, a világ legnagyobb ajándéka, mikor túlnő érzéseiben, tetteiben rajtunk egy gyerek.

Amit kért, azóta minden évben igyekszem megadni, a magam sajátos módján. December 24-én este azóta is felolvasom az újabb léleksimogató novellákat. A tavaly egy öregotthont látogattunk meg aznap este, mert közösen úgy döntöttünk, a kapás helyett adunk. Ezért nem foglalkoztunk nagybevásárlással előtte, köteteket bújtunk s kerestük az ajándéknak való olvasnivalókat. S ebben az öregotthonban, ahová azt hittük, mi viszünk ajándékot, olyan csodában volt részünk, mit az ember egy életre magával vihet. Láttam, ahogy elcsuklik a hangja, amint a könnyes szemű idős embereknek olvas, szaval, s mikor már elköszöntünk tőlük, az úton hazafelé hosszas hallgatás után csendben csak annyit mondott: „köszönöm, ez volt a legkülönlegesebb karácsony…”

Nem tudta, hogy az igazi ajándékot én kaptam. A személyében. Mert a helyett, hogy kamaszkorához illő ellenkezéssel elutasítja az általam javasolt programot, azzal, hogy elkísért, s részt vett ő is a felolvasásban, engedte megtanítanom, hogy tisztelje az időseket, a magányos embereket, s hogy hagyta megmutatnom, hogy az igazi ajándék bennünk van.