Apácakíséret

Még az égiháború se vetemedik erre a vidékre ilyen áldott nyáridőben. A nyárelő egymaga csupa áldás a falusi népek számára. Bármerre mozdul az ember s a lélek a Kis-Küküllő mentén, terem ott minden. S megterem a hír, a pletyka is, de meg ám! Össze van ötvözve megbecsüléssel egy népesség.

Beérkezett a hír is, és nem is cammogva egy szénás szekérrel, hogy egy apáca jár egymaga az úton Hajlástól lefelé. Egy csepp pletyka nem volt abban, mert kísérete is volt. Három ember szegődött melléje még Hajlásban. Szép volt erősen az apáca. Világosszürke, hosszú szoknya, hófehér főkötő s gallér.

– Dicsértessék az úr Jézus… – a Hódi Mártonéknitt való legény szólította meg a falu felső végén. – Valamiben segíthetünk-e?

– Köszönöm szépen. Most még van vizem s kenyerem is.

Igen-igen szép apáca leány, állapította meg Hódi Márton s Levente, a Boéréké, a barátja. Egyedül nem s nem hagyhatjuk. Baja eshet, még ha apáca is!

Követték figyelmesen végig s ki a faluból, el Szabás felé. A karcsú apáca libegett az út szélén, ketten mögötte. A szabási malom felől jött két rakott szekér, azon emberek. Megálltak, ilyent még nem láttak. Hajnali szépséges apáca az úton, egyedül, mosolyog, köszön.

– Isten áldja – köszönti az unitárius ember. – Merre megyen, mint a hajnalcsillag, ha meg nem sérteném?

– Szentkegyesig, a plébánosnak viszek levelet.

A szekerek álltak, azokat s a rajtuk ülőket elérte a két kísérő legény is. Nem szóltak a tisztes távolból.

– Apám, nem hagyhatom egyedül. Kísérem. Maga hajtson haza nyugton. Jó-e? Viszem neki az egyik meleg lángost, legyen. – Azzal ugrott a szekérről. Már hárman kísérték az apácát. Hozzá alig se szóltak. Hétháznál, annyiból állt a falu, bement egyenesen az első házhoz. Az udvarban idős néni üdvözli rebbenő kezekkel a csodálatos vendéget. – Dicsértessék, nagymama. Kérek szépen…

elfogyott a vizem. Ne tessék haragudni. – Én haragudni reád, áldott idegenke, rögvest megtöltöm.

A csűrből jött ki s szólott a fiatalember, hogy mama, megyek én is véle, maradjon nyugton, jövök vissza.

Az apácalány megcsókolta a nagyanyó arcát. Ment elől, s már négy férfi kísérte át a mezőkön. Hadadosban az apáca egyenesen a papilakhoz ment. A kapuban visszanézett a kis csapatra. – Köszönöm, hogy kísértek. Itt van egy kis dolgom…

– Megvárhatjuk-e s aztán tovább, ha már nem akar szekérre ülni?

Az apáca már a székely kapuból fordult vissza, valamilyen sose látott mosollyal intette az igent.

A kis csoportosuláshoz még két férfi csatlakozott. Ki ő? Kik vagytok, s mért itt, s hova viszitek az apácát, mi? De perc alatt megértettek mindent, s maradtak.

Brévásnál, a Küküllő nagy falujánál 12-en voltak a kíséretben. Sose a lány körül, mindig mögötte. Ott már előállt a rendőr, hogy mi ez a csapat, hova s miért?

– Szentkegyesig. Az apácát kísérjük – mintha fogcsikorgatva mondotta Hódi Márton, azzal annyi. A rendőr izzadva kérdezett volna, de látta, hiába. Az apáca kijött, köszönt, indult is tovább. A rendőrnek annyi ideje se volt, hogy megnyikkanjon. A csoport ment tovább. Senki nem tudta felfogni az utakon, hová s miért mennek, mert ők is alig tudták. Csak a szépséges apáca lány tudta egyedül. A falvak elég közel voltak, a csapat egyre nagyobb lett, már öt lány is volt köztük. Kisbérben a labdarúgó fiatalok is csatlakoztak. – Miért ne? Ez is edzés. – Az a rendőr szólhatott telefonon, mert itt két rendőr várta őket.

– Miért és hova megy a népség?

– Egyedül volt az apáca Hajtáson, kísérjük, baja ne essék – ezt már olyan szigorúan mondotta Hódi Márton, mint egy jelentést.

– Maga, kisasszony, miért nem ült buszra? – dadogott a rendőr.

– Félek buszra ülni – mondta ő. Mosolygott, mintha legnagyobb biztonságban.

Még fenn volt a nap, amikor Szentkegyesben a papilakhoz értek. A plébános valóságoson megijedt, hogy egy félfalunyi kíséret…– Uram-atyám! Jöjjön, kedves. Ó, elfáradhatott. Jöjjenek be mind, kérem, ó. – A harangozó s a fia cseber mosdóvizet, korsó bort és sok ásványvizet teremtett a ragyogó füves udvarra. A borvíz fogyott, a borból is. Estefelé mind a negyvenhárman hazaértek.