Angi Istvántól búcsúzva

Mint elismert tudóst, a rendszerváltás pályája delelőjén találta, így életének erről az alkotói időszakáról elmondhatni, hogy a hazai magyar nyelvű felsőfokú zeneoktatás újraindításában és fenntartásában vállalt fontos szerepet. Tanított a Babeș–Bolyai TE Református Tanárképző és Zeneművészeti Karán és a Partiumi Keresztény Egyetemen is.

Azt, hogy a zenei anyanyelv mit jelent az egyén és a közösség életében, Angi István jóval korábban, egy 1973-ban írt esszéjében megfogalmazta. Eszerint a zenei anyanyelv „érzelmi életünk leghitelesebb metaforája”, továbbá „elidegenedettségünk ellensúlyozásának fokmérője”, nemkülönben „közösségi létünk bensőséges mozzanatainak katalizátora”, valamint „az egymásra találás varázslata.”

A fenti gondolatokat különben szépirodalmi műről, Méliusz József egyik regényéről írt esszéjében fogalmazta meg Angi István, és első kötetébe, a filozófiai és esztétikai tanulmányai közé válogatta be (Zene és esztétika, Bukarest, 1975), pályája végén pedig egész kötetnyi képzőművészeti tárgyú tanulmányt, művészetkritikai írást tett közzé (A megérintett szép továbbgondolásai. Kolozsvár, 2018). Jelezni kívánjuk ezzel is, hogy a tudós kutatásai nemcsak a zeneművészetre szorítkoztak…

Angi István utóbbi kötete „társaságában” éppen a tavaly ősszel múlattam időmet, s könyvismertetőm megjelenése után közvetlen hangú magánlevélben köszönte meg, úgymond, az öreg barát a munkájára szánt fáradtságot. Ekkor említette dédelgetett tervét is, hogy meglátogatná a nyár folyamán szülőfaluját, Ozsdolát, s rövid találkozást is képzelt kézdivásárhelyi ismerőseivel. Ebben a felső-háromszéki faluban született ugyanis 1933. október 16-án, középiskolás évei pedig városunkhoz kötötték. Ha alkalom adódott, személyesen is megjelent, vállalta egy-egy tárlat megnyitását, s úgy általában nagy figyelmet fordított az itteni, a keleti végeken alkotó képzőművészek munkásságára.
Mintha így lett volna rendelve, utolsó, nyomtatásban a minap megjelent írásának zárómondata összegezésnek is tekinthető: „Éle-tünk azzal telik el, hogy magunkat keressük a világban, zenében is.” (Esszé a hangvarázsról. Helikon, 2020. november 10.)

A szülőföldje iránt ragaszkodó hírneves tudós tervezett látogatását, ugye, az idei járvány megakadályozta, mi több, most már a szomorú valóságot is tudomásul kell vennünk: terve – fájdalom! – nem válhat valóra...

Isten nyugtassa, drága Professzor úr!