Amikor „baj volt Köpecen”

– Az 1848–49-es szabadságharcnak Erdővidéken vannak dicsőséges és szomorú helyszínei is. Köpec az utóbbiakhoz tartozik – mondta a megemlékezésen Benedek-Huszár János polgármester. – Köpecen a legnagyobb vérveszteséget, vérengzést szenvedtük el a császári erőktől. 173 évvel ezelőtt a köpeciek valószínűleg épp temették halottjaikat, a december 9-én lemészároltakat, de a vereség hírére már gyülekeztek a segítők, háromszéki és udvarhelyszéki huszárok, akiknek részvételével került sor aztán a dicsőséges de­cember 13-i ütközetre a falu hatá­rá­ban – részletezte.

– A tanulság nekünk ebből az, hogy a vesztes csaták után is lehetnek nyertes csaták, ezért bármilyen veszteség érjen minket, nem szabad feladnunk a reményt, gondolnunk kell arra, hogy nincsen örökre elveszett csata, nincsen örökre elveszett terület,nincsen örökre elveszett remény, a megoldás lehet csak napokra van, de ha bízunk Isten örök igazságában, minden vissza fog térülni – fejtette ki a megemlékezésen Barót elöljárója.

Demeter László történész arról beszélt, hogy Erdővidék is méltóképpen kivette részét az 1848–48-es szabadságharc küzdelmeiből, és sajnos, „a csatákban Köpecnek jutott a legnagyobb véráldozat”.
– Köpecen akkor 51 polgári lakos és több honvéd is vérével fizetett a szabadságért. 1848 novemberére a szabadságharc helyzete odáig fajult, hogy Háromszéket leszámítva egész Erdély a császári hadak kezére került. Puchner Anton tábornok utasította a háromszékieket is a feltétel nélküli megadásra, de Háromszék az önvédelmi harc mellett döntött Gábor Áron nevezetes, Lészen ágyú! kijelentésének köszönhetően – részletezte Demeter, majd a Kovachich Horvát Ignác ezredes által írt visszaemlékezés alapján elevenítette fel a december 9-i és 13-i ütközeteket.

– A december 9-i ütközet után, melyet a székely sereg részint a gyenge felszereltség, részint a túlerő miatt veszített el, a császáriak bevonulnak a védtelen Köpecre, ahol este, sötétedés után, állítólag parancsra, a falut felgyújtották, és az elmenekülni nem tudó lakosokat lemészárolták. Ez egy aljas cselekedet volt még háborús körülmények között is – fogalmazott a történész. A tragédia híre hamar elterjedt, a Horváth Ignác és Gál Sándor vezetésével szervezettebben és nagyobb létszámban visszatérő honvédek azonban, „ha szabad úgy mondani, méltóképpen megtorolták Köpec véráldozatát”, a menekülőre fogó császári seregből ugyanis 260, más forrás szerint 297 katonát, valamint martalócot lemészároltak december 13-án.

– Az 1848. december 9-ről 10-re virradólag Köpecen történtekből ered a mondás, miszerint baj van Köpecen – összegzett Demeter, megemlítve, hogy a Köpec–Barót–Felsőrákos–Ágostonfalva kereszt­útnál 1901-ben a két csata emlékére emelt emlékmű nem élte túl az első román világ próbáját, aztán a 125. évfordulóra sikerült egy másikat építeni. Egy másik, a köpeci áldozatokra emlékeztető emlékmű a köpeci régi községháza, ma művelődési ház előtt van, mely emlékművet érdemes lenne régi formájában, a magyar címeres régi felirattal visszaállítani, ahogy az Sepsiszentgyörgyön, az Erzsébet parkban levő 1848-as emlékműnél örvendetes módon megtörtént – hangoztatta végül Demeter László.

A megemlékezés a köpeci dalárda szolgálatával zárult, azt követően a baróti polgármesteri hivatal, illetve a köpeci református egyházközség koszorúkat helyezett el a csatákra és az áldozatokra emlékeztető emlékműveknél.