Amerre Tuzson Jánosék is menekültek

Olvasni olyan verziót is, például Horváth Alpár Hargita-hegység című túrakalauzában (Pallas Akadémia, 2002), miszerint ez „Kisbaconból Bodvajon keresztül vezet, majd a Kis–Fenyős-patakot követve a Gyöngy-erdő feletti Rakottyásra ér ki…” Keresztes Zoltán 1971-ben írt Nagybaconi krónikája szerint azonban ez utóbbi újabb keletű, az 1870-es években sem volt még meg: „A hajdani országút a Gyöngyerdőn és a Mitács-tetőn ment keresztül, a Gyöngyerdő között még ma is létezik a gyönyörű, széles kanyarokkal épített országút, melyen szekerekkel hordták a kavicsot, s azon az úton szállították a bodvaji vashámorban kitermelt vasat s az ágyúkat is Nagybacon felé. Akkor még nem létezett Fenyős-patakban út.”

Ezt erősítette meg a kérésünkre úti társunkul szegődő, kisbaconi Zsigmond Sándor is. Igaz, ezt csak azután „árulta el”, hogy Bodvaj felől kiértünk a Mitácsra… A nevére vonatkozólag viszont ő sem tudott magyarázattal szolgálni, és azt a fejtegetést, amivel a Pesti Frigyes helynévgyűjteményéhez adatokat beküldő csíkverebesi elöljárók rukkoltak elő 1864-ben, enyhén szólva is megmosolyogtatónak találom. Eszerint „ezen Mitács elnevezését arról nyerte, midőn hajdon egy bizonyos ember, látván hogy egy másik az aljban valamint ás, kérdezvén tőle, te mit ás[ol]…”

A rómaiaktól a kurucokig

Ha rómaiak nem is használták, a későbbi időkben eleink biztosan igen, hiszen a hagyomány szerint ezen keresztül érkeztek Csíkországba, és talán az Erdővidéken megtelepedő besenyőknek is ennek őrzése képezhette egyik feladatukat. Merthogy az Árpád- és az Anjou-korban már fontos kereskedelemi és hadi útnak számított, legalábbis egyes nézetek szerint erre utalhat a közeli várak (Vápa, Sólyomkő, Bálványos stb.) jelenléte. Abban az időben ugyanis sem Hatodon keresztül, sem Sepsibükszád és Bálványos között nem vezetett út, így Udvarhelyszék, illetve Erdővidék felől a Kászonokat, illetve Kézdiszéket a Mitácson keresztül lehetett a legegyszerűbben megközelíteni, el egészen az Ojtozi-szorosig, amelynek jelentőségét nem kell ecsetelni.

Valahányszor valakinek menekülni kellett Erdővidékről, a legtöbbször erre vette az irányt. Ilyenkor állítólag a Kövesponk magosa nevű, borókafenyős, nyírfás, andezittömbös helyen állt meg rövid pihenőre; visszatekinteni, elbúcsúzni a szülőföldtől. A csíkiak meg erre jöttek, ha hordani kellett az irhát.

Nem csoda, hogy a titokzatos várromok és fura nevű hegyek meganyi mondát suttognak erről a helyről. Nem egyben Mitács is szerepel: a Szotyori Lajos által lejegyzett Uzonka legendájában jótékony varázsló, aki borsot tör a Murgó-hegy tetején egykor zsarnokoskodó kényúr, Morgó orra alá: amikor az fia, Bacon halálát megbosszulandó a táltos lovait szénnel abrakoló Piliske vitéz ellen indult, Mitács sűrű felhőbe burkolta a várát, ami az ostromlókat visszavonulásra késztette. Egy másik verzióban egyenesen gonosz boszorkaként szerepel, aki irigységből, féltékenységből, vagy pedig amiatt, hogy Rabson rabonbán kikosarazta őt, addig kavarta a lapokat, míg tragédiát elő nem idézett.

"A Mitács-hágótól nem messze északra magasodik… a Kapus-hegy. Márpedig ezt az emberi településektől messze eső, hatalmas tűzhányó-kúpot nem véletlenül nevezték el Kapusnak! A mindenfelé kitűnő kilátással dicsekedhető hegy – bizonyos körülményektől eltekintve – nagyszerű őrhely lehetett. Alkalmasint már a Szent László-kori gyepűség létesítésekor fölhasználhatták... A hegynév tehát ékesen érzékelteti az útvonalnak legalább a kora középkortól kezdve folyamatos használatát. A későbbiek folyamán ugyanis nem nevezték volna Kapusnak. Nem lett volna semmi értelme!”

Ferenczi István: A belső kárpáti délkeleti hágók néhányának emberföldrajzi jelentőségéről (Erdővidéki Lapok, 2004/4.)

1661. október 17–19. között a Petki István által feltüzelt csíkiak többek között itt próbálták feltartóztatni az Apafi Mihályt fejedelemmé ütő Ali basa török csapatait, mígnem azon vették észre magukat, hogy a hátukba kerülő ellenség felgyújtotta falvaikat. „A harczfiak a két tűz közt a helyzetet már hasztalanul tartották, szétfutottak az erdőben, valamint a lakók közül is sokan; a honmaradottak pedig iszonyú pusztításnak lettek martalékává, annyira, hogy csupán az elpusztított Csíkszékből 10 000 embernél több hurczoltatott kegyetlen fogságba” – foglalta össze a krónikák tudósítását 1871-ben Imets Fülöp Jakó.

Szádeczky-Kardoss Lajosnál olvassuk, hogy 1694 októberében a Székelyudvarhely, Kénos, Homoródszentmárton, Homoródkarácsonyfalva, Oklánd, Felsőrákos útvonalon érkező Thököly Imre kuruc vezér is itt kelt át seregével megleckéztetni a tőle elpártoló és inkább a labancokkal szimpatizáló alcsíkiakat. Október 12-én és 13-án Bacon mellett éjszakázott, másnap már elözönlötte Alcsík legalsó falvait. Maga a fejedelem a kozmási parókiában ütötte fel a főhadiszállását, serege a szomszéd falvakban táborozott Verebestől Lázárfalváig, és öt napon át sáska módjára pusztították-harácsolták az ott élőket. Gyújtogatásaik nyomán Kozmáson 31, Tusnádon 39, Lázárfalván 20, Verebesen mindössze 5 ház maradt épen…

Amikor Stephan Steinville császári generális, Erdély főparancsnoka elrendelte a romos állapotú Mikó-vár helyreállítását (1714–1716), az udvarhelyszékieknek „4000 darab cserefát” kellett Csíkszeredába szállítaniuk. Illetve nekik csak a Mitács- és a Tolvajos-tetőig, onnan a csíkiak hozták tovább. Abban az időben tehát mindkét út nagyjából egyforma közlekedési komfortot biztosított...

Nyergestető után

Ugorjunk egyet az időben, 1849. augusztusáig. Mint azt már korábban boncolgattuk, a Nyergestetőt védő Tuzson Jánosnak mintegy ezer embere lehetett a csata kezdetekor, de hogy hányan maradtak a Mitácson való átkelésig, még saccolni is nehéz. Egyrészt sokan hősi halált haltak küzdelem, illetve visszavonulás közben, másrészt utána sokan igyekeztek futással menteni a bőrüket. Olyannyira sokan, hogy egyes történészek szerint maga az őrnagy csak alig néhányadmagával ért át a hegyen, máshol az áll, hogy Nagybaconba érve adott embereinek szabad eltávozást, ő pedig a közvetlenül előtte oda érkező Gál Sándorral együtt folytatta útját Udvarhely felé.

Ugyanebben az időben a csíkszentgyörgyi születésű Gál Sándor hozzávetőleg 6000 emberrel vette fel a harcot a Tusnádi-szoros déli kijáratánál, és ugyancsak nem tudjuk, hányan maradtak vele visszavonuláskor. Mert a reménytelen helyzetben tőle is sokan inkább hazafelé vették az irányt, családjaikat óvandó. Annyi valószínűsíthető, hogy augusztus 2-án Szentegyházasfaluban már csak 1100–2000 embert vehetett számba úgy, hogy addigra más egységek is csatlakoztak hozzá, többek között Dobay alezredesnek a kőhalmi csatából megmenekült 32-es honvédjei. (Idekívánkozik egy érdekes adalék, amire Mihály János bukkant rá a lövétei História Domus lapjain: „Gál Sándor egy éjszaka a katonáival, ágyúival itt hált, s Oláhfalu felé felment”.)

Innen az üldöző ellenséggel folyamatosan csatározva, Udvarhelyen, Korondon, Nyárádszeredán, a Mezőségen át Kolozsvárra vonultak (augusztus 9.), onnan pedig Bánffyhunyad érintésével Zsibóra (augusztus 20.), ahol csatlakoztak Kazinczy Lajos 12 ezer fős hadosztályához. Világos után tizenegy nappal, augusztus 24-én döntöttek a fegyverletétel mellett, a legénység és a tisztek egy része heves tiltakozása közepette.

Gál Sándor egy ideig a Szatmár környéki mocsárvilágban bujkált, majd 1850 tavaszán feleségével, a csernátoni Benkő Apollóniával külföldre távozott. Az emigrációban kezdetben igyekezett életben tartani a szabadságharc alig pislákoló lángját, részt vett az olasz légió alapításban, majd Kossuthtal is összetűzésbe került, végül elborult elmével halt meg, ismeretlen helyen nyugszik. Itthon maradt székely harcostársai közül a császári hadbíróság többüket halálra, illetve utólag súlyos várfogságra ítélte, mint például a csíkszentsimoni Endes József őrnagyot, aki 12 évet kapott. Tuzson Jánost a 31. császári gyalogezredhez sorozták be közlegényként, 1850. szeptember 25-én szerelték le. Kazinczy Lajos a tizenötödik aradi vértanúként vonult be a nemzet panteonjába.

Gábor Áron elrejtett ágyúi

Egy passzus erejéig még térjünk vissza az alcsíki harcokra, ahol – Egyed Ákos történész szerint – Gál Sándor eredetileg 21, Tuzson János 6 ágyúval rendelkezett. Újabb kérdés, hogy ebből hányan sikerült átvinni magukkal a Mitácson – hogy nem sokat, az biztos. Zömüket – amelyiket lehetett, beszögezve – kénytelenek voltak maguk mögött hagyni, hiszen akadályozta volna őket a menekülésben, egy részüket útközben, a Mitács pusztája felé tartva próbálták elrejteni, de egy, a csata zaja elől az erdőben megnyugvást kereső osztrák tiszt szerencséje folytán ezek is az ellenség kezére kerültek. De vajon az összes, vagy egy-kettő talán valahol elásva még most is várja Kossuth Lajos üzenetét?

„A meredek sziklákon és járatlan erdős utakon is sikerült Gál Sándornak néhány hű bajtársával 2 ágyút megmenteni. A többi 6 ágyú beszegezve, lőszer és poggyász az ellenség kezeibe esett, mert a három zászlóaljból álló székely tábor egy része, miután a bükszádi ütközet után a Mitácstól szoros utakon az ellenség körmei közül megmenekülve volt, – ahelyett, hogy az ágyukat fedezte volna, az erdőkbe kiiramlott, vezérét elhagyva, mellékutakon haza, az ellenség karjai közé szaladt, – egy része Csíkszereda felé futott. A Mitácson elvonult Gálnak elhagyott ágyúira, melyeket a rossz úton ő továbbvinni nem tudott, a hadseregtől elvágatott, s az erdők rengetegében menedéket keresett Hessler Nándor osztrák tiszt rátalált, s mint élelmes ember, azokat kirendelt ökrökkel elvontatva, diadalpompával vitte Sepsiszentgyörgyre, mint Gáltól győzelemmel nyert hadizsákmányt…

A mitácsi átjáró felé elvonult, s katonái nagyobb részétől elhagyatott Gál S. nehány hű bajtárs kíséretében járatlan erdei utakon, azon szándékkal, hogy egy más magyar sereghez csatlakozzék, Oláhfaluba menekült. Hol a csíki ágyukat s Dobay alezredesnek Kőhalomtól érkező zászlóalját magához vevén, ennek folytán hadereje, együttvéve a gyalogság és lovasságot, 1100 emberre s 21 ágyúra növekedett. Mely haderő egy részét alkották a Mitácsi-szorostól és a nyergesi csatából Csíkszentmárton és Csíkszereda felé szétfutott katonák.”

Szentkatolnai Bakk Endre: Kézdivásárhely s az ottani Jancsó családok története (Kézdivásárhely, 1895)

A szabadságharc után a mitácsi út állapota minden bizonnyal romlásnak indult, hiszen nem volt, aki a karbantartásával törődhetett volna. 1853-ban, első erdélyi útja alkalmával a Vargyas-szorosból érkező és a Szent Anna-tóhoz tartó Jókai Mór még itt kel át lovas kocsival Alcsíkba, de 1868-ban már ezt állapítja meg Orbán Balázs: „Baczonból mostan két útvonal vezet át a havasokon, egyik Mitácson át Alcsíkba, másik az Uzonka völgyén fel... mindkettő csak fakószekéren járható erdei út.”

Más út híján azonban az emberek továbbra is kénytelenek ezt használni. 1894-ben Vitos Mózes keserűen jegyzi meg a Csíkmegyei füzetekben: „A verebesiek ezen ember- és állatkínzó meredek hegységen át vonatják szegény gebéiken a deszkát a baróti piacra. Sovány és nehéz keresetmód, midőn ők is a deszkát, erdőiket teljesen letarolván, mástól veszik.”

Később, feltehetőleg a világháború elején, idején javítottak rajta, egy részét tüzérségi lövegek vontatására is alkalmassá tették. Az 1916-os román betöréskor az alcsíkiak számára ez volt kijelölve menekülési útvonalként – az éppen Csíkszeredában tartózkodó dr. Endes Miklós lovas kocsin jutott el Nagybaconba, majd onnan nem mindennapi viszontagságok közepette Budapestre.

Cserekereskedelem a kommunizmusban

A két régió közötti „cserekereskedelem” egy részét a kommunista érában is ezen az útvonalon bonyolították le – nem hiába nevezték Deszka útjának! – , ide ugyanis ritkán vetődtek milicisták vagy egyéb kotnyeleskedő személyek. A „forgalmat” tehát nem zavarták, de ettől még egy faanyaggal vagy burgonyával megrakott szekér felvontatása, különösen Alcsík felől, igencsak próbára tette az erőt és a szakértelmet – mesélte fentebb említett kalauzunk. Erről magunk is meggyőződhettük, de szerencsére Kisbaconból indulva. Azért szerencsére, mert Újtusnádról vagy Verebesről alap felszereltségű terepjáróval nem lehet feljutni a Mitács-pusztára a kék ponttal jelzett eredeti úton, és nem föltétlenül a sorompó miatt, amit csak hossza telefonálgatás után sikerült felnyittatni.

Amint a mázsányi kövek között eregeltünk lefelé, tartva a tengelytörés folyamatosan ránk leselkedő veszélyétől, próbáltam elképzelni, ahogyan Gál Sándor honvédjei az ágyúkat vonszolták itt felfelé, de ehhez nem lakozik bennem elég fantázia. Gyalog sem lehet(ett) könnyen feljutni, különösen a napok óta tartó harcok fáradalmai után. Tuzson János július 30-án még a Bereck feletti Magyaros-tetőn tartózkodott, éjszakai kemény menetelés után, július 31-én vette fel a harcot a Nyergestetőn, másnap délután rendelte el a visszavonulást, és augusztus 2-án már Szentegyházasfaluban találjuk! Jogunkban áll-e tehát elítélni azt, aki nem bírta az emberfeletti tempót?

Aki mindenáron Újtusnád felől és terepjáróval szeretne feljutni a Mitács-pusztára, az inkább kissé délebb (a Csörlős-tetőt délkeltről határoló völgyben) a Jáhoros-pusztának veselkedjen neki – nekünk egy pásztor mutatta meg a turistatérképeken nem jelzett erdei utat –, ott pedig jobbra fordulva, a Mitács-hegyet is érintve a Hargita főgerincén viszonylag könnyen eljuthat a Mitács-pusztára. Innen, miután a Rakottyás-vadászház mellett elfogyasztotta ebédjét, akár a Kis–Fenyős-patak mentén, akár a Gyöngyerdőn keresztül ereszkedhet be Baconba. Persze, aki gyalog teszi meg ezt a távot, az sokkal többet szívhat magába a tájat belengő történelemből.