Aki reményt is hagyott ránk

Czegő Zoltán

2017. augusztus 30., 00:022017. augusztus 30., 00:02

Segítségért mozdul valami bennem, azért szólalhat meg e percben Petőfi Sándor: ne fogjon könnyelműen senki a húrok pengetéséhez... Kós Károlyról, a magyar szentről akarok szólni pár szót. Minap, augusztus 25-én volt 40 éve, hogy meghalt 94 éves korában. Már és még akkor is hihetetlen volt számunkra, akik már vagy még éltünk. A magyar kultúra – így, egyetemesen – kiváló irodalmi, építészeti, szervezői oszlopembere volt. Tanult Kolozsváron, Budapesten, Konstantinápolyban és egyszerűen mindenütt, ahol eljárt annyi helyen annyi év alatt.

A fél Budapestet ő építette volna tán, ha engedik s lett volna pénze az országnak két világháború alatt és után. Nem volt sem vállalt sem föleskető hazája. A magyar nemzetben és azért élt, épített. Szerelme volt hitvese, akihez megírta, nyomdában megteremtette saját kezűleg, saját ólom betűivel Atilla királyrúl ének című balladáját. Másik szerelme volt Kalotaszeg, Sztána, ahol földet vásárolt és megépítette lakóházát, a Varjúvárat. Azt 1944 őszén a föltüremkedett románság kifosztotta-rabolta. Kósék Kolozsvárra menekültek.

Talán itt kell arról is szólnom, hogy akkor sem menekült ki Erdélyből. Kós Károly politizált ifjú korától holtáig, politizált a 2. világháború előtt. Volt bátorsága írótársaival megalapítani a Kalotaszeg Köztársaság lapot, könyvkiadó-vállalatot, a Helikont meg az Erdélyi Szépmíves Céhet. Megírta Az országépítő című Szent István-regényt. Megépítette Budapesten a Wekerle-telepet, annak a központja ma Kós Károly tér. És hát megépítette Sepsiszentgyörgynek a Székely Nemzeti Múzeumot is.

Hihetetlen sokat alkotott, teremtett, két évig – 1946-48 – között a nagy nemzetgyűlés tagja volt. Valamiben bízott és magyar tömegek bíztak benne. Azok nem csalódtak, ő viszont sokat. Azt hallottuk, hogy 1968-ban még volt ereje Kolozsváron reménykedni. Reményeit és felejthetetlen műveit hagyta ránk. Már aki író ember s építkező vállalja a rá eső részt és nem fél, hogy az megnyomja esetleg őt...

Tiszteletben nagyra nőtt szeretettel emlékezünk rá most és mindörökké. Mert ő az egyik bizonyosság e nemzet előtt, hogy a pokolban is lehet nemzet- és „országépítő” az igaz ember és művész.